A Huszonegy

21.

Különböző hipermodern folyosókon, lifttel mentek, míg megérkeztek egy nagyobb csarnokba, melyről Anicét úgy érezte, valahol már a Föld gyomrában lehet. De előfordulhat, hogy mindez csak érzéki csalódás volt, ki tudja, no meg hirtelen nem is ezzel volt elfoglalva. A csarnokban tán több ezer fiú lehetett. Nem tudta megbecsülni, meg azt sem, mekkora területeken lehettek, hogy ennyien összegyűltek? Hiszen mióta itt van alig találkozott valakivel. De túl sok idő nem is volt ezzel foglalkozni. A nagy létszám ellenére a csönd is nagy volt. Ekkor pillantotta meg a nagy csarnok végében azt a szószék szerűséget, melyen egy férfi állt. Elég messze volt, de mellette magasan, hogy mindenki láthassa egy kijelzőt is helyeztek el. Maga sem hitte, hogy ilyen helyre kerül, kicsit megilletődött a gondolatra, mi fog következni. Nem; nem félelem ült az ereiben, hozzá volt ő már edződve sok mindenhez, és bizony, a halálra is felkészült. Hiszen, egyikük sem szórakozni jött ide; háborúba indultak, és azt már a jelentkezéskor érezte, hogy soha többé nem tér vissza onnan élve. Ami még szemet szúrt neki, hogy nőt eddig nem látott itt. Persze, a háború nem nőknek való, de eddig ebbe bele sem gondolt. Furcsa. Valaki ekkor ütögette meg a vállát, és mikor hátranézett, látta, hogy Márk volt az. Nem mert megszólalni, csak fekete szemeivel intett kicsit fölfelé, és Anicétben ekkor tudatosult, hogy körben galéria is van a csarnokban, csak ezt eddig figyelembe sem vette, más kötötte le. Arra nézett, amerre Márk intett némán a szemével, és egy kisebb csoport lányt pillantott meg, már értette a fiú vigyorát. Éppen azon kezdett el gondolkozni, hogy Márk gondolatolvasó-e, mikor az emelvényen álló férfi hangja vonta magára ismét figyelmüket:
- Üdvözlök mindenkit! Önökből hamarosan kiskatona lesz, mindenki el fogja foglalni helyét. Senkinek sem ígérem, hogy kellemes időt fog itt eltölteni, hiszen nem azért vagyunk itt. Most az elején még talán ezt nem érzik, de majd meglátják. Először is hadd mutatkozzak be! Ábrahám Gergely, vezérezredes vagyok. Addig lesz jó maguknak, míg nem látjuk egymást újra. Az elkövetkezendőkben lesz néhány próba, feladat, melyet teljesítenek majd, és meglátjuk, kinek mi lesz a sorsa. Most pedig......
Nem tudta folytatni, befejezni a beszédét, mert hirtelen besötétedett a terem, és hatalmas robbanás rázta meg a csendet. Anicét ereiben meghűlt a vér, egy emberként kiáltott fel a jelen lévő sok-sok személy, a füstben köhögtek, prüszköltek, sokan a földre kerültek, volt, aki pánikba esett, és ki akart rohanni, de természetesen a sok másik fiútól nem tudott, nyomakodás, egymás tiprása, küzdelem az életért, pár percen belül kitört a tömeghisztéria.
Aztán hirtelen világos lett, kigyúltak a fények. Anicét meglátta Ábrahámot az emelvényen, ugyanúgy állt ott, mint a történtek előtt. A sok tolongó fiú nagy része megtorpant a fénytől.
- No, látják? Van még mit tanulniuk, hiszen pár perc alatt teljesen felbolydult mindenki! Egy katonának semmilyen váratlan körülménytől nem szabad pánikba esnie, higgadtnak kell maradniuk, bármi is történjék! Gondolkodjanak el ezen, mielőtt kezdődnének a próbák! Azért vannak itt, hogy kiképezzük erre önöket, de kíváncsi voltam a reakcióra, és mit mondjak, nem csalódtam, ilyesmire is számítottam! Most pedig ismét csatlakozzanak a szakaszvezetőikhez, akik elkísérik önöket a termekbe, ahol a tesztek fognak folyni. Én mindenkinek sok sikert kívánok, és azt mondom, legyenek bátrak katonák!
Anicét ismét hátrafordult. Újdonsült barátait látta maga mögött kissé zilált külsővel, azért mi tagadás, meg voltak illetődve ők is az elmúlt eseményektől.
- Hát, öregem, ez nem volt semmi - mondta Márk.
- Nem. De majd lesz valahogy, olyan még nem volt, hogy nem! - válaszolta Anicét, majd hozzátette nagy bölcsességét:
- Elvégre, mi a legrosszabb, ami velünk történhet?
Márk nézett, Anicét pedig meg sem várva a választ, folytatta:
- Legfeljebb meghalunk. Annál rosszabb úgysem történhet velünk, nem?
Márk elmosolyodott:
- Te ide való vagy, apafej. De igazad van, meghalunk a hazáért!

A Húsz

20.

Márk Anicétet és Edgárt a terem távoli sarkába vezette. Volt ott még néhány fiú, akik csendesen üldögéltek ugyan, de látszott rajtuk, hogy összetartoznak.
- Hadd mutassam be nektek ezt a két fiút - kezdte Márk. - Nekik is meggyűlt a bajuk a Balfékekkel - mondta, miközben a mondat végénél hátranézett újdonsült védenceire. Anicét és Edgár tudták, hogy ezek a fiúk a másik bandát hívják így, és ennek hatására Anicét szája szögletében kis mosoly húzódott annak ellenére, hogy tudatában volt annak, csöppet sem rózsás a helyzetük.
- Ez itt Bíró - kezdte a bemutatást Márk egy mokány barna hajú fiúval - Szentjánossy, Jakab, Bodóházy - sorolta a neveket, furcsa módon vezetékneveket.
- Acél.
- Szerbusz - mondták kórusban a fiúk.
- Kováts - mondta csöndesen Edgár.
- Üljetek le közénk - mutatott maga mellé a földre Bíró.
A két fiú elhelyezkedett.
- Ne gondoljátok azt, hogy mi afféle lúzerbanda vagyunk - mondta Szentjánossy, tekintetével leplezetlenül Edgárt súrolva. A csendes fiú lesütötte szemét, Anicét állta Szentjánossy pillantását.
- Ha lúzernek tartatok minket nem muszáj tömörülnünk, elleszünk.
Edgár hálás volt e szavakért, mégha nem is mutatta.
- Ne gondolj semmi rosszra, apafej - vette át a szót Márk. - Akkor nem hívlak közénk.
- Oké, csak ha a barátaidnak nem vagyunk szimpatikusak, megette a fene, Edgárt pedig nem hagyom magára, mert a barátom.
Erre már felnézett a csöndes fiú.
- Anicét.. Majdcsak lesz valahogy.
- Nem - aztán a többi felé nézett - Lehet soha többet nem látjuk egymást, míg lehet tartsunk össze, kik még normálisak vagyunk itt.
- Nem kell mellre szívni, öregem. Kies világból jöttünk mindannyian valószínűleg meghalni. Egyébként Tivadar vagyok - nyújtotta kezét Szentjánossy.
- Anicét. A haverom pedig Edgár.
- Dániel - mutatott Tivadar Bíróra, aki bólintott - Gergő - folytatta a normális bemutatást Jakabbal - és Árpád - mutatott utolsónak Bodóházyra.
Ebből Anicét úgy érezte, mégis befogadták őket a fiúk.
Nem sokáig tudtak itt beszélgetni, mert hamarosan Répássy lépett a terembe.
- Újoncok! - kiáltotta el magát, majd fülsértő sípját is megszólaltatta. A fiúk egymásra néztek.
- Hát, lehet nem is lesz több alkalmunk rivalizálni emberek - mondta Márk, miközben felkászálódtak a földről.
- Ide biztosan visszatérünk, hiszen minek kellett ágyat választani - szólt csendesen Edgár.
- Hát, mindegy tesó, most megtudjuk...... - mondta Márk, akinek szimpatikus volt a csendes fiú.
- Ide elém, egyes sorba igazodni! - vezényelt közben a szakaszvezető.
Érdekes, várakozásteljes és súlyos csend foglalta el a termet. Az eddig eluralkodó zsongást ez a csend váltotta fel. Volt, aki félt az elkövetkezendőktől, volt aki már várta, mert a várakozás is fájdalmas volt már neki itt, mert inkább azt akarta, történjen már valami akár jó, akár rossz.
- Hamarosan mindenki megtudja, hova való, mire hivatott! - folytatta Répássy, még mindig csendesen, figyelmesen hallgatták. - Kövesenek! - indult el, a fiúk pedig csöndes patakként "csordogáltak" utána.

A Tizenkilenc

19.

Hátrafordulva konstatálta, hogy Edgárhoz tartozik a szerény hang. Nem is gondolta, hogy valaha találkoznak még, hiszen mióta itt van, ebben a modern épületben rájött, hogy bizony nagyon sok fiú van itt.
- Nocsak..... - ennyit tudott hirtelen mondani.
- Legalább van egy ismerős arc, az is valami, nem...... - Edgár örökre ez a szerény "gyerek" marad úgy tűnik.
- Persze, nem rosszat akartam mondani, csak meglepődtem. Annyi minden történik itt az emberrel...... - próbálta kimagyarázni a dolgot, és nem is hazudott, hiszen megörült Edgárnak, mert igaz, hogy túl csendes és gyenge, de a szíve a helyén van.
- Gondolom, ez a Csongor itt a vezéregyéniség, aki azt szeretné, hogy mindenki meghajoljon előtte, igaz? - váltott inkább témát Anicét.
- Igen..... Afféle hm.. Bandavezérnek gondolja magát.
- Hát, én aztán nem fogom alávetni magam a hülyeségeinek, ő ugyanolyan közlegény, mint mi, illetve most még az sem.
- Azért vigyázz vele, Anicét. Sok mindenre képes, az álnokság az ő asztala, és akit ennyire nem szívlel, mint téged, annak képes a becsületét is aláásni, hogy akkor hátha kiteszik innen.
- Engem nem érdekel. Én nem fogadok szót neki, felőlem meg s verhet, vagy agyon is verhet.
- De hogy mondhatsz ilyet..:
- A legrosszabb, ami velem történhet az, hogy meghalok. Az ellátmányt a húgom megkapta, és azt már nem veszik el tőle, mindegy élek-e vagy sem.
- Hát igen, mi csak ezért jöttünk el..... De lehet nem is adtak semmit a családoknak.
- Ne légy ennyire pesszimista. Igaz, hogy ezt mi már valószínűleg sosem tudjuk meg, de azért az ottohn maradottak körében eléggé elásta volna magát a hadsereg, meg a kormány is, ha ezt megteszik.
- Legyen igazad, öregem.
- Úgy néz ki, a csököttek összetartanak! - harsogott mögöttük a már ismert hang. Anicét megpördült a saját tengelye körül, és megpillantotta Rácz Csongort.
- Mi a fene bajod van már megint?
- Az, hogy levegőt veszel, baromkám.
- Még szerencse. Bár számodra egy kis Zyklon B-t jobban el tudnék képzelni.
Abban a percben már feküdtek is, ez a Csongor talán jártas lehet a cselgáncsban, mert egyből földre kényszerítette Anicétet, aki szét sem igazán látott. Pár másodperce volt, hogy végiggondolja mit kéne tenni a túlerővel szemben, pedig ő sem volt gyenge. Amikor is Csongor felüvöltött, és lefordult a földre. Tagbaszakadt bronzos bőrű fiút pillantott meg a hitelen megüresedett térben, aki kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse.
- Ez a Csongor azt hiszi, bármit megtehet. Balogh Márk - mutatkozott be.
- Acél Anicét, és nagyon köszönöm segítséged.
- Edgár volt, aki felhívta rád figyelmem. Tudod, itt nemcsak ezek a Csongorék vannak, mi is összetartunk. Aztán sajnos nem tudjuk, ki hova fog majd kerülni, de addig is segítsünk, ha tudunk, az ilyen söpredékek ellen - alighogy kimondta ezeket a szavakat, Csongor már talpon volt, és kezdetét vette a két erős fiú verekedése. Ütötték egymást ahol csak lehetett, Csongornak eleredt az orra vére, Márknak az ajka repedt fel. De nem jutottak dűlőre, bár nem is tudtak, mert ezt a botrányt már Répássy is észrevette.
- Mi folyik ott már megint!? Mi ez, óvoda? Mik maguk, bikák? Azt fogják elérni, hogy le lesznek írva, és talán van sejtésük, mi történik azokkal az egyénekkel, mert haza nem mennek, az is biztos. Nagyon ajánlom, most már húzzák meg magukat, mert ilyen emberre nincs szükség, hiszen egy csapatban vagyunk, tartsunk össze! Az agressziójukat majd a csatamezőn fitogtassák, oda való!
- Igenis! - mondták kórusban a fiúk, miközben azért gyilkos pillantással méregették egymást.
Mikor Répássy már nem nézett feléjük, Csongor kiköpött a földre, és otthagyta őket.

A Tizennyolc

18.

De nem is sok ideje volt ezen gondolkodni. Pár perc után, míg éppen azon gondolkozott, hogy mit is csináljon, hiszen a bent lévő fiatalok rá sem néztek, senki sem törődött vele, szikár férfi lépett elé.
- Szóval maga az!
- Acél Anicét, szolgálatára - nem is tudta, mit kell ilyenkor mondania, hát ezt mondta.
- Helyes, fiam. Hamarosan kiderül, ki szolgálatára lesz. Mint azt már közölte önnel Hordás őrnagy, hamarosan kiválasztás lesz, hogy ki megyik rajba kerüljön, és milyen kiképzésben részesüljön. Ettől függ majd az, milyen szerepet tölthet be az illető a háborúban. Itt, ahol most vagyunk, kapnak egy alap kiképzést, és az után történik majd meg az osztályozás. Én Répássy szakaszvezető vagyok - közben Anicétet a helyiség hátuljába vezette, ahol fémszerkezetű emeletes ágyak helyezkedtek el.
- Egyenlőre önök itt kapnak szállást. Ez a bizonyos alapkiképzés három napot fog igénybe venni, és a valódi kiképzésük majd a kiválogatás után fogja kezdetét venni. Nem mindenki számára lesz kellemes, elhiheti, így használja ki ezt a három napot, szívjon magába minél több tudományt és információt, melyeket a jövőben hasznosít. Ne feledje, nem nyaralni jöttek ide, hanem háborúba készülnek!
- Igenis, szakaszvezető úr!
- Hamarosan kezdetét veszi a kiképzés, foglaljon magának ágyat, pihenjen addig, ismerkedjen a társaival. Nemsokára újra látjuk egymást - ezzel ott is hagyta.
A fiú nézelődött, mivel még mindig nem törődött vele senki. Nézte az ágyakat, vajon melyiket foglalhatja el magának, melyik üres.. Aztán a sarokban talált egyet, melyről úgy érezte jó lesz, így le is heveredett rá megfogadva Répássy tanácsát, hogy használja ki az alkalmat a pihenésre, hiszen ki tudja, mennyi lehetősége lesz még erre..
A fölötte lévő ágy alját tanulmányozta. Persze nem túl sokat látott a fölötte lévő acélból, szegecsekből, hiszen gondolatai akarva-akaratlan elkalandoztak. Nadine kedves arca lebegett előtte, ahogyan utoljára látta. Vajon mi lehet a kislánnyal, hogyan viseli ezt a szörnyű veszteséget.. Bízott benne, hogy Tamás rokonai jók lesznek hozzá, és valóban gondját viselik. Lehunyta szemét, és édesanyja arcát látta maga előtt, kedves tekintetét, mellyel szeretettel nézi őt. Sajnos, ebbe a szemekbe ő már nem nézhet bele többé. Tudta azt, hogy anyja azt szerette volna, ha örökké kishúga mellett marad, hogy oltalmazza őt. És nem sikerült neki, félig akaratán kívül, hiszen nem tudhatta, mi történik. Ahhoz ő még fiatal volt, hogy felmérje, mennyire beteg volt az édesanyja, és amiatt ne jelentkezzék erre a szolgálatra, hogy mellette maradjon, fel sem fogta ő, mi van körülötte. Hiába volt kemény, keserves a világ és az életük, ő mégis olyan naiv maradt e téren.
- Hejj, száll a kakukk MÁS fészkére?! - a kiáltás mélyről riasztotta vissza a kemény valóságba, és a rúgás is kemény volt, amit oldalába kapott, hogy megremegett az ágy.
- Tessék? - nézett a föléje magasodó szőke fiú hideg, kék szemeibe.
- Hozzád beszélek, lúzer! Ha nem vetted volna észre, ez az én ágyam, úgyhogy gyorsan kotródj innen a fenébe, míg szét nem rugdalom a fejed!
- Állítsd már le magad! - Anicét még így is próbált nem ellenséges lenni, miközben feltápászkodott. - Nem tudtam, hogy ez a te helyed, nem volt ráírva a neved, és nem látszott használtnak az ágy.
- Mostmár lehet tetves lett tőled, seggfejkém! - rikkantotta a fiú.
- Vagy én lettem ettől az ágytól az, mert mintha viszketne a fejem!
A szőke fiú ökle bizony az ő arca helyett az ágy tartóoszlopát érte, mivel Anicét ügyesen elhajolt az ütés elől. Fémes kondulás harsant, amire Répássy is előkerült.
- Acél, önt nem botrányhősnek képzeltem! Mi történik itt? - nézett Anicétre szúrós szemmel.
- Ez a fiú nekem támadt, mert ráfeküdtem az ágyára, tévedésből, azt hittem gazdátlan a fekhely.
- Igaz ez, Rácz?
A szőke fiú lesütötte szemét, nem mert visszaszólni, csak sajgó öklét tapogatta.
- Jó lesz, ha meghúzzák magukat! Acél, ön pedig keressen másik helyet! Azt hiszem, ez jó lesz önnek! - a Rácz fölötti ágyra mutatott.
- Az Szilágyié.. - szólalt meg az egyik fiú hátulról, mivel közben köréjük gyűltek páran.
- Majd keres mást. Ezzel a téma lezárva - mondta Répássy, és otthagyta őket.
- Amint lehet holttá varázsollak! - nézett Anicétre Rácz, majd otthagyta.
- Vigyázz Csongorral - hallott maga mögül egy ismerősnek tűnő hangot.

A Tizenhét

17.

Nem győzött csodálkozni, hova is került. A lift némán röpítette, úgy érezte elég sok szint lehet itt. De nem volt ez az út sem végtelen, elmélkedéséből alig érezhető zökkenés riasztotta fel. Orra előtt nyíltak az ajtók, és egy szigorú tekintetű, 40 éves forma férfi várta.
- Acél Anicét? - tette fel kérdését.
- Az volnék - felelte egyszerűen a fiú.
- Hordás őrnagy vagyok. Én fogom az újoncok kiválasztását levezényelni, majd a legügyesebbek raját vezetni.
- Értem - Anicét nem igazán tudta mit is mondhatna még erre.
- Kövessen, bemutatom a kiképzőtisztjét.
- Rendben.
Itt is eléggé futurisztikus volt a környezet. Anicét közben nézelődött, miközben hosszú léptekkel követte az őrnagyot. Fotocellás ajtókon keresztül mentek, volt, amely kártya segítségével működött, volt, ami kóddal, majd végül egy ezüstszínű acél ajtó előtt álltak meg, ami mellett jobb oldalon egy fekete kijelző helyezkedett el. Hordás ráillesztette a tenyerét, halk sípszó követte ezt, valószínűleg felismerte a computer a személyét. Levette tenyerét, melynek lenyomata zöld fénnyel világított a kijelzőn.
- Üdvözlöm Hordás őrnagy - hangzott fel a gépies hang.
- Üdv, Hudson.
- Köszönöm őrnagy, beléphet. Felkérem, hogy társa azonosítsa magát!
- Hudson, ő újonc.
- Helyezze tenyerét a scannerre! - szólította fel Anicétet Hudson, aki mint rájött, a robot volt..
Finoman érintette tenyerével a kijelző, azaz scanner hűvös, síkos üvegfelületét. Lélegzetvisszafojtva várta a gép reakcióját, félt, hogy valamit nem megfelelően csinál. Sajnos, a magafajta srácokban örökké megmarad a megfelelési kényszer főleg, ha számukra egészen ismeretlen, újszerű környezetbe kerülnek, ahol pontosan nem is tudják, miként kell viselkedni.
- Rendben, tenyértérkép rögzítve, beléphet, újonc! Egyúttal köszöntöm a Moonblast bázison!
- Köszönöm.. - válaszolta bizonytalanul Anicét, majd kinyílt előttük az ajtó.
- Majd megtanulja, hogy itt határozottan kell viselkedni, újonc!
- Igenis, őrnagy! - vágta rá a fiú.
- No, alakul - veregette meg vállát Hordás.
Közben Anicét figyelte a környezetet, bár az ember ilyenkor próbálkozik úgy nézelődni, hogy a másik ne vegye észre.
A folyosó ahhoz volt hasonló, amit a sci-fi filmekből már jól ismerünk. Fémes felületek, görbületek, csőszerű folyosó. Oldalt ajtók, melyeket kerek "ajtófélfa" ölelt körbe, minden fémből készült, minden gombnyomásra, vezérlésre működő. Sehol egy kilincs, semmi hagyományos. A fiú csak nézett, hiszen ő a világ legszegényebbik feléből származott, és nagyon idegen volt számára itt minden. Az őrnagy persze szeme sarkából figyelte a reakciókat, hiszen már ebből is le lehet szűrni valamit. Minden újoncról készülnek jellemzések, ki kell értékelni, ki mire képes, hol lehet nagyobb hasznát venni, kit lehet kiküldeni nyílt terepre, ahol megállja helyét a haza védelmében. Semmi hiba nem csúszhat a számításba, nem maradhat rés a pajzson, a háborút meg kell nyerni, hogy a világ urai lehessenek. És ehhez ezek az ambiciózus fiatalok kellenek, kiket itt gyűjtenek össze..
- Megérkeztünk fiam, bemutatom a kiképzőtisztjének, és a mai nap folyamán már honvéd lehet önből - meg sem várva a fiú reakcióját gombokat nyomkodott, és az ajtó felgördült előttük. A fiú szemei előtt megjelenő helyiségben volt vagy ötven fiatal.
- Egyelőre itt hagyom, több ilyen csapatból fog történni a válogatás, sok szerencsét, fiam! - ezennel az őrnagy otthagyta az ismeretlenek között, és elég elveszettnek érezte magát, pedig egyébként talpraesett fiú volt ő, de ebben az új világban új emberek között bizony meg kellett találnia még önmagát is..

A Tizenhat

16.

Csukott szemhéján sugárzott át a melengető nap fénye. Magában csodálkozott is, hogy mi történt a bombával, és hová lettek édesanyjáék..... Aztán kezdett lüktetni az orra; a szemét még nem bírta felnyitni, és valahogyan nem is akarta. Arra gondolt, talán elaludt a napon, és alaposan lepirult az orra, bár a fájdalom mélyebben gyökerezett annál, de szerette volna hinni, nem akart arra gondolni, hogy repesz érte, és a családja meghalt.. Még nem készült fel erre, akarta még az álmot, hogy béke van, boldogok, és együtt vannak. Hogy nincsen egyéb gondja mint az, hogy éppen melyik vadvirágot tépje le s adja húga kezébe, aki mindig virágokat gyűjt valamelyik alkotásához. De aztán összeszedve bátorságát, megpróbálta felnyitni szemét, bár a vakító fény miatt nehezen ment, az ő szeme az alvilág sötétjéhez volt már szokva. Ahonnan ő jött, ott ritkán sütött a nap, legtöbbször szürke köd vonta be a várost, vagy felhők takarták az eget, a sok környezetszennyezés megtette a hatását, az ember szépen elkezdte elpusztítani a Földet. De végülis, nem is tudta volna megmondani, vajon percek, vagy órák teltek-e el.. Résnyire nyitotta egyik szemét, mert fájdalmat okozott a fehérség, ami körülvette; nem értette, mi történt, fokozatosan nyitotta ki mindkét szemét, és rá kellett ébrednie, hogy egy igencsak futurisztikus kórteremben fekszik, ahol minden fehér, és éles neonok fénye lövell rá a napsugarak helyett. Lassan kémlelt körbe, nem volt rajta kívül senki a helyiségben. Nem is volt ideje tovább gondolkodni, mert egy lány lépett be, talpig hófehérben. Fényes, fekete haját szoros kontyban viselte, arcán mosoly játszott.
- Hát fölébredt - szólt Anicéthez.
- I-igen..... De hol is vagyok, és mi történt..?
- Olyan sérülés érte, hogy be kellett avatkoznunk, hogy ne veszítsen sok vért, elvesztette az eszméletét, ezért nem emlékszik.
- De a... seregben vagyok..?
- Természetesen! A gyengélkedőn. Sajnos, a sors ezt hozta önnek, hogy egyből itt kezdje, de nem olyan súlyos a sérülés, hogy sok idejét el kelljen itt veszítenie.
- Mégis, mennyit?
- Azt hiszem 1-2 óra ébredése után.
Anicét meg volt döbbenve. Ő napokra, hetekre számított. És, hogy az őszintét vallja, valahogyan nem bánta volna, itt olyan megnyugtató volt lenni.
- A hadseregnek igen modern gyógyító eszközei vannak. Ahonnan ön érkezett, sajnos évszázaddal is visszamaradottabb lehet a világ..
- Dehát valami koncentrációs táborra hajazó barakkban voltunk, vagy az emlékezetemmel is probléma van? - még mindig nem igazán tért magához.
- Semmi gond nincs önnel. Az afféle gyűjtő, hogy csúnya szót használjak, onnan kerülnek a kiskatonák be a kiképzőbe, amely már minden modern technikával felszerelt. Aztán ott képességek szerint osztályozzák önöket. Ezért is igen fontos a gyors felépülés, hogy időben ott lehessen ezen az osztályozáson. De erről részletesebben majd a hadnagy fogja tájékoztatni magukat, a mi feladatunk a gyógyítás.
Az ágy mellé lépett, és halk csipogás jelezte, hogy kezelőfelület található az oldalán, ennek gombjait nyomkodta. Anicét fölé hamarosan egy bura tornyosult, megy "kinőtt" az ágy oldalaiból, s rendkívül érdekes érzése támadt. Mintha légüres térben lett volna, de igen kellemes érzés volt, hirtelen nem fájt semmije, és mindenre képesnek érezte magát. A szörnyű éhínségből került sci-fibe, hiszen éppen egy gyógyító berendezés belsejében helyezkedett el, hogy egy jó óra múlva már ép orral hagyhassa el ezt az ágyat. Mikor a bura visszahúzódott fölüle, a lány ismét mellette állt:
- Azt hiszem, most már alkalmas lesz a sorozás többi részére is, aztán vigyázzon az egészségére! - mosolygott kedvesen.
- Köszönöm.
A lány egy öltözőhöz kísérte.
- Szíveskedjen a kórházi ruhát lecserélni!
Anicét még csak most nézett végig magán alaposabban: egy fehér overallt viselt, a fogason pedig egy szürkéskék overall lógott. Így ezeket kicserélve lépett ki az öltözőből.
A lány kedvesen egy lifthez vezette:
- Ahol az ajtó kinyílik, ott várni fogják, és hamarosan meg fog kezdődni a kiválasztás, hogy ön milyen típusú kiképzést fog kapni. Sok szerencsét!
- Köszönöm! - mire kimondta a szót, a lift ajtaja már bezárult előtte, s röpítette az ismeretlen felé.

A Tizenöt

15.

Anicét arra eszmélt, hogy arcához túl közel lát egy csizmatalpat. Nem volt ideje sokáig bámészkodni, mert egy újabb, jól irányzott rúgás érte az arcát. Visszacsapódott a priccsre, hanyatt, és érezte a meleg patakokat az arcán: szeméből indult az egyik, bal fülét előbb érte el a forró könny, mint a jobbat; fülkagylóiba apró tavakként gyűltek a sós könnyek, melyek még álma hatására törtek elő, és a hirtelen ébredés nem tartotta őket bent. Orrából pedig vörös vércsík indult szája szöglete felé.
- Na mi az, kis köcsög!? Talán nem hallod, hogy ébresztő van? Nem aludni jöttél ide, hanem komoly munkát végezni! Ezt otthon is megtehetted volna a rothadó ágyad mélyén, penészes párnáid közt! - szűrte fogai közt a szavakat az utálatos Herbert, aki már egész közelről nézett arcába úgy intézve e szavakat, hogy lehetőleg ne legyenek rá tanúk. Bár nem volt elég figyelmes, mert Edgárnak jó füle volt, és agyában eltárolta ezeket a szavakat, csak éppen nem mert közbeszólni, vagy tenni valamit...... Viszont látni látták hátrébbról, de nem mertek bámulni.
- Lehet, te meg a pöcegödör aljáról jöttél, mi? És most felkapaszkodtál, hogy jól szórakozz a szerencsétleneken! - mordult rá Anicét. Megfogadta ugyan, hogy ezután meghúzza magát, és igyekszik beolvadni a szürke többségbe, de sajnos ez a ficsúr már a legelején kipécézte magának, és egyszerűen nem hagyta a büszkesége, hogy ehhez tartsa magát.
Nem igazán számított arra a "válaszra", amit kapott. Szemét is elfutotta a vér, fejében egy robbanás adta tudtára, hogy eltörött az orrnyerge. Visszahanyatlott ismét az ágyra, és nem látta, mitől esett össze Herbert. Mert ő már valami meleg vidéken járt, sok csillag között, a külvilág ezekben a percekben megszűnt számára.
Herbert fejét egy terméskő kapta el hátulról. Amint összeesett, a kő "tulajdonosa" riadt tekintettel bámult a földön fekvőre, saját kezeire és a kőre, majd maga mögött meghallotta, hogy valaki tapsol, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Edgár hátrafordult, és egyre több fiatal fiút pillantott meg maga mögött. Az egyik srác odasétált hozzá, vállon veregette.
- Jól csináltad, apafej. De tudnod kell, hogy elég nagy szarban vagy a társaddal együtt - pillantott a vértócsában fekvő Anicét felé. Nem is kellett már tovább várni, mert a bejáratnál megjelent a már ismert hadnagy úr és egy katona.
- Mi folyik itt? - kérdezte röviden.
A fiúk csoportja szétnyílt, ily módon utat engedve a hadnagy úrnak.
A két "áldozat" eszméletlenül feküdt előbbi helyén. Herbertnek nem vérzett semmije, csak a kő betalált; szinte hihetetlen, hogy az a vézna gyenge fiú így eltalálta.
- Akkor most meséljenek. Mi történt itt? - a hadnagy szeme szikrákat szórt, majd a hátrébb álló katonának kiáltott oda:
- Maga pedig tüstént szaladjon a gyengélkedőbe segítséget hívni! - majd ismét a fiúk felé fordult. Előbb nem mert megszólalni senki, Edgár leszegett fejjel állt ott, majd előrelépett, és megszólalt:
- Én ütöttem le Herbertet.
- És vele mi történt? - intett fejével a hadnagy Anicét felé.
A fiúk összenéztek, halk sutyorgás hangzott fel.
- Csendet! - bődült el a hadnagy. - Egy beszéljen egyszerre de úgy, hogy halljam, mit mond!
Csend kerekedett, a hadnagy úr tekintélyt sugárzott, nem mert senki megmoccanni sem.
- Ön? - nézett Edgárra.
- Herbert megrugdosta...... - nagyon bizonytalan volt a hangja. Úgy gondolta, úgysem őmelléjük fog állni a hadnagy és az igazság, hiszen ki hallott már olyat, hogy hasonló helyzetekben az történne..?
A hadnagy körbenézett a fiúkon, akik közül néhányan a hátul állók közül el is pucoltak, mentve irhájukat.
Egy magas, sápadt, fekete hajú fiú lépett előre.
- Hadnagy úr.. - hangja igen halk volt, nyugalmat sugallt. A csendet tapintani lehetett volna, mely követte szavait.
- Folytassa, hallgatom.
- Az a fiú nem tett semmit. Nagyon fáradt lehetett, mélyen aludt, és nem hallotta Herbert ébresztőjét.
- Igaz ez? - emelte fel hangját a hadnagy.
- Így volt - felelték a fiúk kórusban.
- Tudják, hogy maguk már katonák, bár esküt még nem tettek, és hadbíróság elé állíthatók hazugság esetén!
A magas fiú kisimította homlokából a haját:
- Minden úgy volt, ahogyan mondjuk, hadnagy úr! Herbert nem méltó a rangjára!
Csodálkozó szemek fordultak felé, de mielőtt a hadnagy úr válaszolhatott volna befutottak az elsősegélyesek.