Az Öt

2. rész

Ínséges idők

TÍZ ÉV MÚLVA

5.

Anicét óvatosan lopakodott hazafelé. A kis városban már hónapok óta zavargások voltak, és az élelem megszerzése még azoknak is gondot jelentett, akiknek volt pénzük. Hármasban éltek, édesanyjával és húgával Nadine-al. Édesanyja tüdőbeteg volt már évek óta, és nem tudott normális munkát vállalni, így Anicétnek sajnos hamar, túl hamar fel kellett nőnie. Kötelességének érezte, hogy gondoskodjék a családról, nem háríthatta beteg anyjára ezt, és szerette volna, ha legalább Nadine viszi valamire az életben, ha nár neki nem sikerült. A lány jó tanuló volt az iskolában, és Anicét azt tervezte számára, hogy tanuljon addig, ameddig teheti. Csakhogy a háborút senki sem kalkulálta be. Igaz, ott még nem tartott az ország, de már nagyon közel álltak a harmadik világháború kirobbanásáig is akár. A világ nagyon sokat romlott, az emberek szép lassan tönkretették a földet, felélték a bolygó összes tartalékát. És ami kevés akadt is egy-egy országban, hát azért küzdeni kellett. A fiú próbált különböző alkalmi munkákat vállalni, a gazdag rétegnél főképp, a város központjában éltek ilyen jómódú emberek. Őknáluk sok számukra rangon aluli munka volt, melyet fiatalok végeztek el helyettük; még olyan gyerek is volt, aki eltűrte, hogy állandóan csicskáztassák csak, hogy egy kis élelemhez juthasson. Anicét azért nem adta föl a büszkeségét, nem vállalt olyan munkát, melyet ez nem engedett volna. De a kertekben mindenfélét elvállalt, fűnyírás, sövénynyírás, medencetakarítás, és minden ehhez hasonlót. De ezekért sajnos nem fizettek sokat, volt, aki élelmet adott, és volt olyan gazember is, aki a megavasodott, összeállt lisztet, zsizsikes babot és olyan élelmiszereket adott, amit egyébként kidobott volna, mert ők nem ették volna meg. Anicét ezeken nagyon felháborodott, de hazavitte, amit tudtak ők bizony ebből is megettek, mert enni muszáj volt valamit, és ha ez került az asztalra, hát ez volt. Esténként sokszor biztatta édesanyja, mert fel akarta adni a küzdelmet, hogy ő már nem bírja tovább, és hogy szeméttel fizetik meg a szolgálatait. Úgy érezte megalázkodik ezek előtt az emberek előtt, csak, hogy a családja tudjon mit enni. De arra, mint becsületes gyerek sohasem gondolt, hogy elmenjen lopni, vagy ő maga átverjen akárkit is. Egyik este éppen az asztalnál ültek, szerzett pát szem krumplit, azt főzték meg, és sózva ették. Nadine nem volt kényes lány, de álmodozni.. Hát azt talán soha senki sem tilthatja meg az embernek!
- Hajj, de jó is volna egy kis sült hús mellé. Anicét, emlékszel, régen milyen finom, ropogósra sült malachúst ettünk.. Be jó is volt az!
- Emlékszem.. Csukd be a szemed, és képzeld el, hogy azt eszel. Éld bele magad, talán menni fog!
Nadine lehunyta a szemét, és kis idő múlva harapott bele a krumpliba.
- Ez csak burgonya, Anicét - mondta aztán.
- Gyerekek, becsüljétek meg ezt is, ami ma az asztalunkra került! - szólt közbe édesanyjuk, ki egy szürkére mosott, valaha szebb napokat is látott - még fehéren -, köntösben ült az asztalnál, és utolsó szava köhögésbe fúlt. - Tudjátok - folytatta, mikor csitult a roham - van olyan gyerek és szülő, akinek ilyesmi sem kerül az asztalára, hiszen tudjátok, mennyire sok szegény család él itt.
De nem okíthatta tovább gyermekeit, mert kopogtattak.
Anicét az ajtóhoz ment, és kinyitva látta, hogy József áll előtte, akinek ma a szemetét szortírozta ki és így elkülönítve szállította ki a szelektív gyűjtőkhöz. Nem csak üres flakonokra és konzervdobozokra kell gondolni, mert bizony még a gyomra is forgott, olyan gusztustalan dolgok is napvilágra kerültek. De a jó fizetség reményében szó nélkül csinálta, pedig megfogadta, ilyet sem fog többé elvállalni, de lelki szemei előtt húga felcsillanó szemét látta, ha hazavisz valami jobb élelmet, vagy édesanyja ragyogó arcát, mikor büszkén dicséri fiát, hogy jó üzletet kötött.
- Meghoztam a fizetséged, fiú - szólt József.
- Jaj, az nagyon jó lesz már, életmentő a megjelenése.
József szája szögletében mintha gúnyos mosolyféle villant volna fel, de olyan rövid ideig, hogy Anicét biztos sem volt benne, hogy látta-e, vagy csak a képzelete játszott vele.
- Ezt még múlt héten fogta a fiam, de leolvadt a fagyasztó, aztán az asszony visszafagyasztotta, de azóta sem ettük meg, nektek jó lesz vasárnapi ebédre! - és a fiú kezébe nyomott egy nagy harcsát, ami több kilót nyomott, de a fiú máris rosszat érzett.
- Köszönjük - mondta egyszerűen.
- Máskor is gyere fiam, van még mit csinálni! - mondta József, és sarkon is fordult.
- Köszönöm, uram, jó estét!
- Szervusz fiam.
A fiú bevitte a fizetséget, odabent édesanyja kivette kezéből.
- Ezért gürcöltél ma, te fiú? Hiszen ez a hal már rothadásnak indult!
Anicét keze ökölbe szorult a méregtől.
- Anyám, hiába szenvedtem, és alázkodtam meg ma!?
- Jajj, kisfiam, annyira sajnálom - jelent meg egy könnycsepp édeasnayja szeme sarkában.
Így teltek napjaik, míg a háború el nem érte városukat.

A Három és a Négy

3.

Másnap aztán intézkedtek is, amennyire tudtak. Tamáséknak volt tanyájuk, vagy divatos nevén szólva farmjuk. Így aztán sok ilyen holmijuk volt, mint mondjuk a talicska. Ráadásul oly módon, hogy el tudta hozni úgy, hogy a szülei észre sem vették. Mert nem igazán tudott volna mit kitalálni, úgysem engedték volna, hogy elhozza. Szülei rendesen, normálisan nevelték őt, de azért nem úgy és annyira, hogy akármit is megtehessen. Elvégre egy talicska nem játék. És azt még így sem tudta, hogyan viszik el a hullát észrevétlenül, de csak megoldják, csak könnyebb, mint emelni, hiszen azért gyerek létükre nem voltak annyira jó erőben, bár mivel többen voltak, ezt még meg is oldották volna. Csak hát annak a hullának szaga volt! És gusztustalanul elrothadt, így sem tudták, egyáltalán hogyan helyezzék a talicskára, hiszen hozzáérni..!? Tamás várta Rolandot, aki megígérte, hogy elmegy hozzájuk este hatra és segít a talicskát a régi lőtérhez vinni. Aztán a többiek ott várnak, és jól elidőznek, egészen sötétedésig. Nyár révén azért még erre várniuk kellett, de eljöttek ilyenkor, aztán majd a késői elmaradásért talán mindenki kikap otthon, de ezt muszáj volt megkockáztatni. Főleg Pálmának kellett ettől tartania, hiszen azért a kislányokra jobban figyeltek a szülők, hogy időben otthon legyenek. A fiúk mondták is neki, nyugodtan kimaradhat ebből a kalandból, nem fogják hibáztatni érte. De ő mindenben részt akart venni, és azt egyébként is utálta, ha lányként bántak vele, mert ő egyenrangú szeretett lenni velük, és a játékokban ez így is volt.
- Hú, végre itt vagyunk - szólt Tamás, mikor végre nagy nehezen odaértek Rolanddal a lőtérhez, ahol a többiek már várták őket. Eléggé leizzadt a két fiú, a rossz murvás, homokos talajon nehéz volt a talicskát tolni, és kicsit messze is volt a hely onnan, ahol laktak; kint volt a város határában. Ezért is jártak egyébként biciklivel ide, csak ugye most a talicska miatt ők ketten gyalogoltak.
- Akkor valahogy rá kell applikálni, és toljuk majd felváltva, ahogy bírjuk - mondta Anicét.
- Fuuujjjj - így Ákos, a finnyás.
- Állj! - szólt közbe ekkor Pálma, a baráti kör "női" tagja, és a zsebébe mélyesztette kezét. Ezúttal fiús pólóban és rövidnadrágban volt, alkalomhoz öltözve, hiszen mindenből ki akarta venni a részét. A fiúk mind ránéztek.
- Tádáám!! - kiáltotta a kislány, és előhúzott két pár hosszú szárú gumikesztyűt a zsebéből.
- Pálmi, az Istennőnk! - kiáltott dallamos hangon Roland, és mind elnevették magukat, még a helyzet szörnyűsége ellenére is.
- Akkor viszont két ember fogja feltenni a talicskára a testet! - szólt Anicét.
- De kik lesznek azok? - kérdezte Ákos.
- Aki a rövidebbet húzza! - szólt Pálma, és közben már le is tépte a szalmaszálakat, a fiúk pedig szép sorjában eléje járultak, hogy húzzanak.
- Hű - törölte le homlokát a finnyás Ákos; ezt megúszta.
Őutána Anicét következett, neki sikerült rövidebbet húznia, a másik pedig Tamás volt, így ők húzták föl a kesztyűket, de a kis bódé romjához mindnyájan odasétáltak, a talicskát Roland tolta oda. A bűz orrfacsaró volt, sokkal büdösebb, mint tegnap.
- Fenébe, lehetett volna olyan, mint a horrorfilmekben, hogy eltűnik, és itt vitatkoztunk volna, hogy akkor most itt volt vagy nem volt itt - biggyesztette ajkát Ákos.
- Örülj neki öregem, hogy nem te emeled! - szólt rá Tamás.
- Igazad van, apafej - hagyta annyiban Ákos.
Anicét és Tamás beléptek a kis romos épületbe, melynek majdnem teljesen elfoglalta padlóját a test, olyan kicsinyke kis építmény volt az egész. Anicét megmarkolta a lábát, Tamás pedig a két karját, így gondolták, hogy kiviszik, kihúzzák inkább, és kívül emelik a talicskára. Ahogy Tamás megmarkolta a karokat, olyan szörcsögő hangot hallatott, és a húsba mélyedt a keze. Ahogy a tetem elmozdult helyéről látszott, hogy dögletes levek állnak meg alatta, és a milliónyi kis pondró felháborodva járja benne táncát, mert meg merte zavarni valaki lakmározásukat, fejlődésüket, hogy valamikor ők is egészséges döglégyként repülhessenek ki a hullából. Szerencsétlen Tamásnak ez már nagyon sok volt; amúgy is ő volt belül, és hirtelen az öklendezés új hulláma kezdte el rázni testét, és a nemrég elfogyasztott vacsora a holttest arcán landolt. A helyzet még mulatságos is lehetett volna, de aki ott jelen volt, annak nem, mert szörnyűséges volt ez az egész. Tamás már csak azon igyekezett, hogy ne ájuljon el, mert ha ráesik a rothadásban lévő tetemre, hát abba még belegondolni sem szabad. A másik oldalon Anicét egy hatalmasat rántott rajta, és végre...... A hulla a saját pépesre oszlott húsán kicsúszott a szabadba, és Pálma ekkor sikoltott fel.

4.

A fiúk azt hitték, hogy túl megrázó látvány, élmény lehetett ez egy kislány számára, és ezért rémült meg annyira Pálma. Aztán Anicét is megpillantotta azt, amit a lány: a hulla alatt nedves volt a beton, a rothadó test kipárolgásai miatt, hiszen rettentő-rekkenő kánikula köszöntött azokban az időkben az országra. De még így is jól olvasható volt a szöveg, melyet a hulla alá írt valaki:
"MIND MEGDÖGLETEK"
Látva Anicét rémült arcát már a többiek is úgy gondolták, ennek már valóban a fele sem tréfa. Sorban az ajtóhoz járultak, hogy láthassák, mi okozta az ijedelmet.
- Szerintetek? - kérdezte Anicét, és pillatatokra mindnyájan megfeledkeztek a tetemről, melyet az imént nagy nehezen ráemeltek a talicskára.
- Biztos, hogy minket akar elkapni valaki! - jelentette ki Ákos.
- Vagy valami - tette hozzá Roland, aki mindig is hitt a természetfeletti létezésében.
- Áh - legyintett Anicét. - Ki tudja, ki a fene szórakozik velünk!
- Te ezt szórakozásnak neveznéd? - váltott enyhén hisztérikussá Ákos hangja.
- Gyerekek.. - szólt bele Tamás is. - Mozogjunk, vigyük el ezt innen, mert megláthat valaki, és akkor még nagyobb gáz lesz!
Végülis ezzel egyetértettek a többiek is, és Roland és Ákos volt az első, akik a talicskát tolták. Elvégre Anicétnek és Tamásnak egyelőre elég volt a kivitel, Pálmát meg mivel lány kímélni akarták, bár kijelentette, hogy a következő körben ő lesz az egyik. A kút olyan egy kilométerre lehetett onnan, és azért nem voltak nagyon kierősödve a gyerekek, így sűrűn meg kellett állni és váltogatni a talicskát toló embereket. De nagy nehezen megtalálták azt a kutat, amiről beszéltek. Elhagyatott helyen volt, nem igazán figyelhette őket senki. Így aztán ismét eljött a pillanat, hogy két ember felemelje a hullát, akik a kút fenekére "küldik". Igazságosan úgy egyeztek meg, hogy a másik két fiú lesz az: Ákos és Roland, Pálma pedig segédkezik, mert ő ugyebár sosem szeretett kimaradni semmiből, amiért leány. A kesztyűket felhúzta a két fiú, Ákos a lábánál fogta, Roland pedig a vállánál; nagy nehezen áthúzták a kút kávájára, Pálma még a cipős lábát nyomta, és amikor túlkerült a test a holtponton, nagy csobbanással érkezett meg végső nyughelyére: a kút fenekére. A gyerekek sorban leültek a kút körül a földre, hátukat a betongyűrűnek támasztották; nagyokat sóhajtoztak.
- Ezen túl volnánk - jegyezte meg egy idő után Anicét. - De mit kezdjünk a fenyegetéssel?
- Egyelőre csak azt tudjuk, hogy figyelünk - mondta Pálma. - De az a baj, hogy ettől fogva megkeseredik a lőtéri játszásunk, többet nem tudunk nyugodtan játszani, és elfelejteni sem, amit most tettünk.
A kislány ifjú kora ellenére is nagyon jól látta a dolgot. Többé nem játszottak olyan felhőtlenül ott, mint azelőtt, a hulla árnya és a tettüké örökké a fejük fölött úszott. De azt soha életükben nem tudták meg, hogy mi miért történt, ki volt az áldozat, miként került oda, és mi lehetett a fenyegetés, mert sohasem történt semmi. De elfeledni mégsem tudták ezt az esetet, hogyan is tudták volna. Lehet, komikusan hangzott ez az egész, de higgyék el, átélni nem ugyanaz, átélni újabb lépcsőfokokat jelentett a felnőtté válás szintjére. A következő nyárra mintha megkomolyodtak volna a gyerekek; nem jártak már ki, a nyár elején igen, de mindenfélébe belefogtak, amit az előtt szerettek ott csinálni, de éppenhogy tették a dolgokat pár percig, mikor el is unták. Nem lelték már örömüket benne.
Felnőttek.

Az Egy és a Kettő

1. rész

Mielőtt a világ "elmozdult" volna, azaz a Háború előtt

1.

Anicét a régi lőtér szívében álldogált, és várta a többi fiú érkezését. Vékonyszálú, szőke haját a szél lebegtette, mert a feje búbján volt egy kis forgó, és ott a haját sosem tudta lefésülni. Kék szemében összeszűkült a pulilla, ahogyan abba az irányba nézett, ahol a nap hamarosan lebukik a látóhatár mögé, hogy teret engedjen az éjszaka sötétjének és a Hold uralmának, mely nem igazán engedte a fényt érvényesülni. Ő nem bánta, ha eljő az éjszaka, szerette a sötétet, olyan megnyugvást okozott számára. Érdekes; a legtöbb korabeli gyerek félt ilyen helyzetekben főleg, egy ilyen kihalt helyen, mint ahol most ő tartózkodott. Az ő szívét valamiért megkeményítette a sok tapasztalat, nyolc éves létére néha olyan felnőttesen tudott gondolkozni. Hamar megedzette az élet. Az édesapja még három éves korában elhagyta őket; szó nélkül lépett le, és soha többé nem hallottak róla. A kishúga, a kicsi Nadine még csak másfél éves volt akkor, ő még korábban kóstolhatott bele az ínséges életbe, pesze szegényke azt sem tudta mi történik még akkor, hiszen ő maga, Anicét sem. De megtanult nélkülözni, és sok mindenről lemondani, mert igen szegényes körülmények között éltek. Nem voltak drága játékai, csak azt kapta, amit anyja megengedhetett magunkak, és az az alapvető élelmen kívül nem sok volt, hiszen néha még arra sem igazán futotta. Azért ők mégis boldogok voltak így hármasban is. Sokat nevettek, játszottak, és közben azért Nadine is felcseperedett, elérte az iskolás kort, és édesanyjuk őt is tisztességesen szerette volna taníttatni. Ami azért szerencsére úgy tűnt sikerült, még csak az elsőt végezte a szőke copfos kislány, de nagyon ügyesnek, tanulékonynak bizonyult. Az iskolaidőben a kisfiú el is határozta, hogy elmegy dolgozni a nyáron, hogy tudjon segíteni ezzel is, no meg azért, mint minden gyereknek, neki is voltak vágyai. Egy versenybringát nézett ki magának a főúton elhelyezkedő Vas-Műszaki üzlet kirakatában. Metálos kékségével mindig hívogatóan "integetett" felé ez a kerékpár, ő meg vágyakozva figyelte, de tudta, ilyenje sosem lesz, hiszen azért nem csak az álmok földjén élt ő és tudta, egy nyolc éves kisfiút ugyan ki alkalmazna bárminemű munkára is.. Hát, senki! Szerencsére a háznál volt egy vén, fekete színű férfibicikli, ezzel járt ki a városka határába; most is a kormányt szorongatva álldogált, mikor megpillantotta a naplamente bíborában a fiúk sziluettjét, két ujját szájába dugva hangosat füttyentett feléjük, mintha nem látták, tudták volna, hogy itt van, és várja őket. Három barátja érkezett ide, és egy lány is, Pálma. Fehér nyári ruhácskáját piros meggyek díszítették, ruházata ellenére igenis fiús típus volt, azért lógott sokat a srácokkal. Ők is befogadták maguk közé, egyenrangúnak tekintették, olyanok voltak ők együtt, mintha mindigis együtt lettek volna. Most éppen háborúst szerettek volna játszani; a lőtér falából még mindig sok-sok régi hüvely, ellőtt töltény került elő, amit ők gyűjtögettek, és elrejtettek a főhadiszálláson, amely egy aprócska őrbódé romja volt a lőtér bejárata mellett. Csodálatos, és feledhetetlen volt ez a nyár. Akkor még gondtalanok voltak, nem egészen sejtették, hogy a jövőjük sokkal keményebb lesz majd..

2.

Egy másik forró, nyári napon ismét meg volt beszélve, hogy a régi lőtér környékén gyülekeznek. Nagyon szerették ezt a helyet, itt érdekes módon senki sem háborgatta őket, mintha a felnőttek elfelejtkeztek volna erről a helyről, vagy csak a látóterükből esett ki.. Pálma érkezett elsőnek, s gondolta a bódéban várja meg a fiúkat, mert nagyon erősen tűzött a nap, árnyékban is volt vagy 40 fok, ami ebben az időben nem volt ritkaság, de mégis igen kellemetlen volt. Lassú léptekkel sétált a kislány, és közben kicsit el is gondolkodott. Hosszú, mézszőke haját egy copfba fonva hordta, olyan tipikus kislányosan, végén kis mackóval díszített hajgumival fogta össze. Éppen azon gondolkodott, hogy ma valahogyan olyan elviselhetetlen a meleg, mintha a levegő meg sem akarna mozdulni, egyszerűen meg lehet fulladni. De amikor idáig ért a gondolkodásban, valami furcsa szag is megcsapta orrát, pontosan nem is tudta ezt is honnan érzi, vagy talán csak hallucinál már valamit a nagy melegtől.. Két napja már nem játszottak itt, mert a fiúk sem értek rá. Aztán mára lett a csapat körbetelefonálva, még nem tudták előre mit csinálnak majd, no de az ilyen 8-9 éves gyerekeknél nem okozott igazán sosem gondot. Hirtelen az jutott eszébe, hogy elrejtőzik a bódémaradványban, és jól ráijeszt a fiúkra. De aztán a tréfa valahogy eléggé visszájára sült el, mert hamarosan az ő sikítását hallhatta, aki a közelben volt, és Anicét éppen a lőtér dombja mögött hajtotta már az öreg biciklit. Egyből fölismerte Pálma hangját, és még gyorsabban kerekezett, egyszerűen nem bírta felfogni vajon mi történhetett, ilyesmi nem volt jellemző. És éppen megpillantotta a kislányt a szájára szorított kezével kiszaladni a főhadiszállásról..
- Pálma, mi történt? - kiáltott oda, de a kerékpárt már le is dobta a földre. A kislány nem tudott megszólalni, csak mutogatott a romos kis épület felé; szemében iszony lakozott, finom vonású kis arcát eltorzította a rémület. Anicét benézett a kis építménybe.
- Te jóisten! - kiáltott fel, és ő is szájára szorította a kezét. Szeme elé nem az itt megszokott látvány tárult, tartottak itt néhány szeméttelepről összeguberált holmit, ők ezt berendezésnek használták, de fel vot minden dúlva, és középen hanyatt feküdt egy élettelen férfi, kinek éppen szemgolyóján mászott át egy légy, mely egészen tágra volt nyitva. Arcát máris kikezdték a patkányok, a nagy meleg hatására a test hamar bomlásnak indult, és mikor meglátta a tetemet már egyből tudta hova tenni azt a rothadásszagot, ami az ő és Pálma orrát is megcsapta. Nem tudtak szóhoz jutni. Hosszú percekig nem, jó pár méterrel az épület mellé mentek, és leültek a földre, a porba, most ez sem zavarta őket, a tűző napot még csak észre sem vették, ami pedig irgalmatlanul perzselte tarkójukat. Ekkor érkezett meg a csapat három hiányzó tagja: Tamás, Ákos és Roland.
- Na, mi a pálya? - kiáltott feléjük vidáman Ákos, és egy bőrlabdával eltalálta Anicét fejét, aki meg sem mozdult, pedig máskor halál várt volna arra, aki ilyet merészel vele tenni.
- Gyerekek.. Egy hulla van a főhadiszálláson! - kiáltott fel ehelyett.
- Hogy mi!? - kérdezgették kórusban a fiúk, majd egyenként benéztek a kis épületbe, és ők is elég elzöldült arccal csatlakoztak a társasághoz.
- Szerintetek? - kérdezte Anicét. A többiek a vállukat vonogatták. Gyerekek voltak még ők a javából, életükben nem láttak még ilyet, az iszony inkább csak azért telepedett rájuk, mert szaga volt, és ember volt..
- El kell innen tüntetni! - szólalt meg végre Tamás. - Mert ha szólunk a rendőröknek, lezárják ezt a helyet, és akkor bizony hol játszunk?
A többiek is fontolóra vették az ötletet, igaza van ez az ő helyük, és nehogy már emiatt kelljen elhagyniuk, vagy felhívni rá a felnőttek figyelmét!
- Valakinek hoznia kéne ásót, lapátot, és elföldeljük - adta az ötletet Roland.
- Figyeljetek - szólt Anicét. - Ez nem jó, én tudok jobbat. Kell valami talicska, és elszállítjuk innen. Tudjátok, a Kiserdő mögött van egy kút, oda visszük, és ledobjuk.
A gyerekek egymásra néztek. De senkinek sem volt ellenvetése, és ezen a napon a szövetségük talán még szorosabbra fűződött.

Köszöntő

Sziasztok!

Nos, már megint új blogot kezdtem. Ezúton is szeretnék mindenkit üdvözölni ezen az oldalon, s remélem, tartalmas időtöltést okozom Nektek, és úgy érzitek majd, megérte benéznetek hozzám és talán legközelebb is megteszitk, ezzel is Hű Olvasóvá válva.

Az új történetet igyekszem összeszedettebbé alkotni, mint az eddigieket, aztán meglátjuk, hogyan sikerül. De most legalább nagy vonalakban felvázoltam magamban, miről is fog szólni. Főhősöm egy fiú lesz, Anicét, kinek gyeremekkorából is megmutatok néhány képet, de természetesen nem gyerekekről fog szólni a történet, de majd meglátjátok, ha velem tartotok. Azt hiszem, így bevezetőnem ez is éppen elég, még talán sok is!!

Az inspirációért köszönetet mondhatok a sok-sok kedvenc írómnak, kiktől olvastam sok történetet, a legkedvencebbet ki is emelném, Stephen Kinget. Azért remélem, hogy nem lesznek hasonlóságok egyik művével sem, a nevét azért említem meg, mert modhatom talán azt is, hogy az ő művei szoktak leginkább írásra inspirálni.