10.
Rettentő gyász sújtotta Anicét családját. Családját.. Hiszen már csak ketten maradtak! Itt kell egyedül hagynia a húgát, és ebbe a gondolatba még bele is borzongott.. Nem is tudta, hogyan mondja meg Nadine-nak, hogy ő bevonul katonának. Sajnos, semmit sem tehetett volna ez ellen még akkor sem, ha akar, mert megmásíthatatlan, visszavonhatatlan döntést hozott ezzel. Az ezredes megkérdezte kétszer is tőle, biztos-e a döntésében, mert ezennel már nincs visszaút..
Húgát ölelve állt a kapuban percekig. Hiába erős fiú, és hiába jelentkezett a hadseregbe.. Mégsem készült föl rá, hogy édesanyját holtan lássa. Pedig meg kellett történnie, hiszen senki sem volt nekik, aki támogassa őket ezekben a nehéz, fájdalommal terhes percekben. Anicét úgy érezte, szíve helyett egy nagy jégtömb van a mellkasában, mely többé ki sem olvadhat, mert sohasem fog több anyai szeretetet kapni. Arcán súlyos könnyek görögtek végig, engednie kellett nekik, mert ha visszafojtja meghasad a szíve. Nemcsak szülőanyját siratta, hanem húgát és önmagát is; gyerekek voltak ők még egy ilyen csapás feldolgozásához, de most hirtelen fel kellett nőniük, hiszen magukra maradtak.
Nadine megfogta bátyja kezét:
- Gyere, bátyus.. Mondj búcsút neki! - ezt már zokogva mondta, pedig azt akarta mutatni, erős, mint amilyen anyjuk volt.
Anicét is ilyesmit szeretett volna kimutatni, de neki sem ment.
Így aztán kéz a kézben sétáltak be a szegényes házba, ahol a szobát már a súlyos félhomály uralta. Szegények voltak ugyan, de a házat mindig a rend és tisztaság jellemezte. Így volt ez most is, és az alkonyati fényben úgy tűnt, mintha édesanyja csak alvásra hajtotta volna le fejét. Igaz; ez még így is volt, csak ő az örök alvásra kényszerült.
- Hogyan történt? - bírt végre megszólalni a fiú.
- Éppen az ebédet akarta feltenni. Tudod, hogy sosem engedte, hogy segítsünk neki! És elkezdett köhögni, nem bírta abbahagyni, vér jött fel, elájult, és mire odaugrottam mellé már halott volt.. Kovalski néni meghallotta a jajveszékelésemet itt, az udvarban, ő szaladt be segíteni..... Örökre hálás leszek neki, Anicét. És hála az égnek, hogy végre te is hazatértél!
- Nadine.. Sajnos nem tudok itt lenni veled, hogy törődjek vele, hogy anyánkat eltemessük. Bevonultam katonának, hajnalban jönnek értem, istenem.. - nem bírta tovább mondani, közben az ágyhoz sétált, és ezekben a pillanatokban anyja holttestére roskadva találta meg a zokogás.
- Anicét! Hogyan tehetted ezt? Anyánk is nagyon haragudott volna! És mi lesz velem így, árván??
- Nadine, dehát nem tudhattam, az én szemeim előtt csak az lebegett, hogy kéthavi ellátmányt adnak!
- De tudtad, mennyire beteg! - a harag szikrái izzottak a sötétben, ahogy életre keltek a kislány szemében.
Ebben a pillanatban kopogás hallatszott, és zökkentette ki a vitatkozókat.
- Anicét! - lépett be az ajtón Tamás. Arcán vigyor bujkált, de mikor megérezte a benti fagyot, lehervadt ajkáról.
- Mi a baj..? Neked sem támogatják ugye? - ő is azt hihette, hogy a család "feje" alszik..
- Meghalt édesanyánk - közölte tényként Anicét a rettenetes hírt.
- Ó.... Vigasztalódást nektek! De apafej, te hajnalban......
- Tudom, Tamás. És fogalmam sincs, mit tegyek! Vajon nem tesznek kivételt a seregnél emiatt a szörnyűség miatt?
- Tudod hogy nem, megmondta az ezredes, hogy ha mi magunk meghalunk, a holttestünket is beviszik! Csak, hogy megtanuljuk máris, hogy felelősséggel viseltetünk a saját döntéseinkért!
- Igen, haver.. Igazad van.
- Figyelj, csak.. A húgod ellesz nálunk! Egy vagy két szájjal több.. Öreganyám sok kézműves terméket gyárt, majd segít neki, anyámmal kijárhat a piacra..... Meg fogják érteni az asszonyok!
- De ki temetteti el? - szöktek ismét a fájdalomkönnyek Anicét szemébe.
- Segítnek a rokonaim, aztán tudjuk, hogyan megy ez a szegényházban..
- Tudom, barátom.. És nagyon köszönöm, hogy a sokévnyi távolság miatt is barát maradtál!
- Tudod Anicét.. Az igaz barátság sosem szűnik meg, csak szünetel.
2014. szeptember 29., hétfő
2014. szeptember 17., szerda
A Kilenc
9.
Anicét igen vegyes érzelmekkel baktatott hazafelé. Hol nekilódult, hol lelassított, mert félt édesanyja reakciójától. Hogy a Hivatalból hogyan jutott ki, arra nem is emlékezett egészen. Miután közölte vele az ezredes a döntésüket, hamar kint találta magát a Hivatal épületéből, de nem azon az úton, ahol bejutott. Oszkár egy úgynevezett hátsó kijárathoz vezette, s mielőtt kiengedte volna azon, a szokásos lekezelő, kioktató modorában látta el szóban útravalóval:
- Itt mész ki, hogy ne kelljen azon a csőcseléken átverekedni magad - kezdte, majd végigmérte a fiút, aki igen szegényes ruházatot viselt -, bár téged is még csak egy megbízás emel ki közülük egy pár milliméterrel - konstatálta Anicét felháborodott pillantását, majd enyhe megvető vigyorral a szája sarkában folytatta: - Aztán szépen hazafelé veszed az irányt. Nem kell a haveroknak a kocsmában elmesélni mi történt most veled, miként ment le a teszt, mert aki ezt teszi a hadsereg megsemmisíti. Ezzel a megbízással aláírtál egy titoktartási nyilatkozatot is.
- Tudom jól - szólalt meg hősünk, gondolatban olyanforma szavakat elnyomva, mint nyomorult seggfej -, ráaádsul TÉNYLEG aláírtam egy ilyen nyilatkozatot! - nyomta meg a szót, hogy éle legyen. - Szegény családból származom, mégis több vagyok nálad, ha pedig beállok a haza szolgálatába több méterrel úszom a fejed fölött, fontoskodó aktakukac! - szűrte az utolsó szavakat a fogai között, tudta, érezte, hogy nem kellene, de egyszerűen nem bírta visszafogni magát, annyira zavarta ez a modor. Mert valaki szegény, attól még van önbecsülése. Oszkár csak nézett, kinyitotta az ajtót, és taszított egy nagyot a fiún, hogy lehetőség szerint hasra esve hagyja el az épületet. Anicét gyorsan megkapaszkodott az ajtófélfán, nem esett hasra, és Oszkár csak a gyilkos pillantásában részesülhetett, mielőtt bevágta utána a nehéz tölgyfaajtót.
Aztán most itt van úton hazafelé. Estére nyúlt már az idő, hűvös szürkület lepte be a tájat. Kicsit didergett is nyárias ingjében, de nem foglalkozott vele. Úgy gondolta, komolyabb kihívások elé fog majd nézni, mint egy kis alkonyi hideg elviselése a következő napokban, hetekben.. Esetleg években? Nem tudta meddig fog tartani a háború, hogy meddig tarthat. De ezzel nem volt egyedül, mert ezt még a hadsereg és a politikusok sem tudták. Mélyet szippantott a hűs légből, ami frissnek azért nem volt mondható, mert a környezetszennyezés mára olyan mértéket öltött, hogy állandó szmogban éltek az emberek. Kezdték már felélni a Föld összes tartalékát, önmagukat pusztította az emberiség. Az ismerős utcákon lelassított, nézelődött, sok emlék tornyosult fel lelkében. Búcsúzott. Úgy érezte, ő már nem fog ide visszatérni soha többé. De így legalább még egy kicsit segíthet a családján. Mert ha itthon marad sem tudna mit tenni, pénzt keresni nem lehet sehogyan, és nekik nincsen semmijük, hogy az újabban divatba jövő cserekereskedelemben részt vegyenek. Hamarosan a régi iskolája elé érkezett, melynek be volt deszkázva az ablaka. Lelki szemei előtt megjelent egy verővényes nap, amikor az emeleti ablakon kihajolt, és éppen akkor érkezett érte édesanyja, vidám volt, nevetett, miközben fölnézett az ablakra, és intett neki. Gondtalan volt a nevetése, fiatalos.. Ifjú anyuka, aki kisfiáért jött érte az iskolába, hogy hazatérve finom vacsorával kínálja, és együtt görnyedjenek az olvasókönyv fölé, vagy a matekfüzetbe irkáljanak, hogy együtt bogozzák ki az kisfiú számára oly bonyolult példa végeredményét. És akkor érkezett meg édesapja is a gyárból. Motorgyárban dolgozott, ahol különböző utóalkatrészeket gyártottak, mindig, friss olajillattal érkezett, melyet a kis Anicét "motorszagnak" hívott. Szeme előtt hullámzani kezdett az emlékkép, miközben szertefoszlott. Keserű könnyek mardosták szemét, nem volt ő olyan nagyon kemény fiú, mint gondolta. Ő csak azt kívánta volna, minden lehessen olyan, mint akkor, mikor még idilli család voltak. Sosem voltak gazdagok, de amire szükségük volt, az megvolt. De minden elromlott, és már csak a halál szabadíthatja fel a nehézségek alól, gondolta. Így közeledett otthonuk felé, mélázásából Nadine hisztérikus sikolyai zökkentették ki:
- MIÉRT, MIÉRT????
Odaszaladt húgához, ki már jajveszékelt, sosem látta még ilyennek.
- Nadine, mi történt, mi baj? - kiáltotta, miközben Nadine a karjába roskadt, úgy nézett fel rá hatalmas, könnyáztatta szemeivel:
- Édesanyánk meghalt.
Anicét igen vegyes érzelmekkel baktatott hazafelé. Hol nekilódult, hol lelassított, mert félt édesanyja reakciójától. Hogy a Hivatalból hogyan jutott ki, arra nem is emlékezett egészen. Miután közölte vele az ezredes a döntésüket, hamar kint találta magát a Hivatal épületéből, de nem azon az úton, ahol bejutott. Oszkár egy úgynevezett hátsó kijárathoz vezette, s mielőtt kiengedte volna azon, a szokásos lekezelő, kioktató modorában látta el szóban útravalóval:
- Itt mész ki, hogy ne kelljen azon a csőcseléken átverekedni magad - kezdte, majd végigmérte a fiút, aki igen szegényes ruházatot viselt -, bár téged is még csak egy megbízás emel ki közülük egy pár milliméterrel - konstatálta Anicét felháborodott pillantását, majd enyhe megvető vigyorral a szája sarkában folytatta: - Aztán szépen hazafelé veszed az irányt. Nem kell a haveroknak a kocsmában elmesélni mi történt most veled, miként ment le a teszt, mert aki ezt teszi a hadsereg megsemmisíti. Ezzel a megbízással aláírtál egy titoktartási nyilatkozatot is.
- Tudom jól - szólalt meg hősünk, gondolatban olyanforma szavakat elnyomva, mint nyomorult seggfej -, ráaádsul TÉNYLEG aláírtam egy ilyen nyilatkozatot! - nyomta meg a szót, hogy éle legyen. - Szegény családból származom, mégis több vagyok nálad, ha pedig beállok a haza szolgálatába több méterrel úszom a fejed fölött, fontoskodó aktakukac! - szűrte az utolsó szavakat a fogai között, tudta, érezte, hogy nem kellene, de egyszerűen nem bírta visszafogni magát, annyira zavarta ez a modor. Mert valaki szegény, attól még van önbecsülése. Oszkár csak nézett, kinyitotta az ajtót, és taszított egy nagyot a fiún, hogy lehetőség szerint hasra esve hagyja el az épületet. Anicét gyorsan megkapaszkodott az ajtófélfán, nem esett hasra, és Oszkár csak a gyilkos pillantásában részesülhetett, mielőtt bevágta utána a nehéz tölgyfaajtót.
Aztán most itt van úton hazafelé. Estére nyúlt már az idő, hűvös szürkület lepte be a tájat. Kicsit didergett is nyárias ingjében, de nem foglalkozott vele. Úgy gondolta, komolyabb kihívások elé fog majd nézni, mint egy kis alkonyi hideg elviselése a következő napokban, hetekben.. Esetleg években? Nem tudta meddig fog tartani a háború, hogy meddig tarthat. De ezzel nem volt egyedül, mert ezt még a hadsereg és a politikusok sem tudták. Mélyet szippantott a hűs légből, ami frissnek azért nem volt mondható, mert a környezetszennyezés mára olyan mértéket öltött, hogy állandó szmogban éltek az emberek. Kezdték már felélni a Föld összes tartalékát, önmagukat pusztította az emberiség. Az ismerős utcákon lelassított, nézelődött, sok emlék tornyosult fel lelkében. Búcsúzott. Úgy érezte, ő már nem fog ide visszatérni soha többé. De így legalább még egy kicsit segíthet a családján. Mert ha itthon marad sem tudna mit tenni, pénzt keresni nem lehet sehogyan, és nekik nincsen semmijük, hogy az újabban divatba jövő cserekereskedelemben részt vegyenek. Hamarosan a régi iskolája elé érkezett, melynek be volt deszkázva az ablaka. Lelki szemei előtt megjelent egy verővényes nap, amikor az emeleti ablakon kihajolt, és éppen akkor érkezett érte édesanyja, vidám volt, nevetett, miközben fölnézett az ablakra, és intett neki. Gondtalan volt a nevetése, fiatalos.. Ifjú anyuka, aki kisfiáért jött érte az iskolába, hogy hazatérve finom vacsorával kínálja, és együtt görnyedjenek az olvasókönyv fölé, vagy a matekfüzetbe irkáljanak, hogy együtt bogozzák ki az kisfiú számára oly bonyolult példa végeredményét. És akkor érkezett meg édesapja is a gyárból. Motorgyárban dolgozott, ahol különböző utóalkatrészeket gyártottak, mindig, friss olajillattal érkezett, melyet a kis Anicét "motorszagnak" hívott. Szeme előtt hullámzani kezdett az emlékkép, miközben szertefoszlott. Keserű könnyek mardosták szemét, nem volt ő olyan nagyon kemény fiú, mint gondolta. Ő csak azt kívánta volna, minden lehessen olyan, mint akkor, mikor még idilli család voltak. Sosem voltak gazdagok, de amire szükségük volt, az megvolt. De minden elromlott, és már csak a halál szabadíthatja fel a nehézségek alól, gondolta. Így közeledett otthonuk felé, mélázásából Nadine hisztérikus sikolyai zökkentették ki:
- MIÉRT, MIÉRT????
Odaszaladt húgához, ki már jajveszékelt, sosem látta még ilyennek.
- Nadine, mi történt, mi baj? - kiáltotta, miközben Nadine a karjába roskadt, úgy nézett fel rá hatalmas, könnyáztatta szemeivel:
- Édesanyánk meghalt.
2014. szeptember 14., vasárnap
A Nyolc
8.
Egyenként hívták be a fiatalokat, így Anicét a nehéz ajtó dördülése után kettesben maradt Oszkárral. Félhomály uralkodott odabent, mely inkább a sötét felé hajlott, kissé dohos, hivatali "könyvtárszag" lengte körül. Ezt a helyiséget ismerte, mióta édesanyja betegeskedett sajnos neki kellett intéznie a hivatalos ügyeket. De a csend, az szokatlan volt a számára, hiszen máskor nyüzsgés vette körül, a sok szegény ember társasága, kik kiabálva próbálták védeni igazukat, vagy követelni azt a keveset, melyet ez a település adhatott nekik. Nem volt ideje gondolkozni, mert Oszkár hátranézett lapos válla fölött:
- Gyerünk, ifiúr, nem babazsúrra érkeztél!
Anicét kizökkent mélázásából, és szíve szerint nagyon szeretett volna valamilyen csípős megjegyzést tenni, de úgy gondolta, csak csökkentheti az esélyeit mindenféle téren, így inkább hallgatott, és csöndesen követte a ficsúrt az épület belseje felé. Végigsétáltak a hosszú folyosón, fel egy rövid lépcsőn, és egy magas, fehér ajtó elé érkeztek. A fiú ezen a helyen még sohasem járt, így kíváncsian tekintett körbe, bár Oszkár ezt sem igazán díjazta:
- Vár odabent az ezredes úr, ebben a küldetésben a saját szemével óhajtja kiválasztani az embereket, magam sem értem, miért, hiszen úgy volt, mindenkit elvisznek.. - ezzel kitárta az ajtót, és taszított egyet a fiún, aki megremegett a visszafojtott dühtől, hogy ne térítse kicsit udvariasabb viselkedésre egy-két ökölcsapással. De mire ezt is végiggondolhatta, már be is zárult mögötte az ajtó, és hunyorognia kellett az erős, fehér fényben.
- Hozta Isten, fiatalember! - szólt egy idősebb férfi hangja feléje. Alig eszmélt még Anicét, mert egy hipermodern helyiségben találta magát. Mintha más bolygón termett volna, sosem gondolta, hogy az ósdi hivatali épület ilyen helyeket is rejt. A tágas terem oldalán egy hosszú asztal állt, és minden fehér volt, ezért is vakult el annyira belépéskor. A hosszú asztal túlsó végén egy idős, ősz hajú és bajuszú ember ült. Ő intett a fiú felé:
- Jöjjön csak közelebb, én Szakáts ezredes vagyok.
- Acél Anicét, szolgálatára!
- Szép, dallamos neve van, remélem, kiérdemli a szolgálat alatt is!
- Minden erőmmel azon leszek, Uram!
- Ezt is szerettem volna hallani. Viszont néhány teszten át kell esnie, ezt ugye megérti? - az ezredes úr érdekes módon meglepően emberi volt, még mintha ő kérne elnézést, mert teszteknek vetik alá a jelentkezőket!? - húzta fel szemöldökét gondolatban Anicét.
E pár szó váltása közben Anicét elérte az idős embert, ki felállt az asztal mellől, és kezet nyújtott a fiúnak. Mindeközben már a mellette lévő ajtóra mutatott:
- Fáradjon csak be, és sok sikert!
Anicét belépett, és még mindig gondolataiba volt mélyedve, mert ilyen furcsa sorozáson ő még életében nem vett részt.
És meglepetése csak fokozódhatott.. Azzal ugyan tisztában volt, hogy a hadsereg a legmodernebb eszközöket használja, no de ennyire!? Ő azt gondolta, majd ki kell töltenie néhány pszichológiai tesztet, megnézik nem-e színtévesztő, stb.. No de, azt már mindenki tudja, hol kell hinni! És ő nem éppen templomban tartózkodott..
Elsőnek szimulációs gyakorlaton esett át, a dolog nagyban hasonlított egy számítógépes játékhoz, csak ilyen 4D-snek lehetett volna leginkább nevezni. Beült egy pilótaszékbe, és mindenféle ellenséggel összeakadt ott, nem repülőgépszimulátor volt, hanem kezdve a kézitusától minden egyébbel meg kellett küzdenie, mérték, hogy mennyire ellenálló, lelkileg mennyire terhelhető, stb.. Mivel nem a székben zajlott az egész teszt, hanem különböző gépeken. Ha Anicét valaha járt volna fitnesszteremben, talán az ott található gépekhez hasonlíott volna néhány elemet.. De mivel számára ez ismeretlen volt, így csak csodálkozott, de jól bírta.. Aztán persze volt pszichológia is, volt olyan teszt, mennyire bírja a gravitáció elvesztését, megváltozását.. Jó pár órát igénybe vett az egész, mire sikerült a végére verekednie magát. Zúgott már a feje, és fizikailag is nagyon kifáradt. Mégis úgy érezte tele van energiával, és egyáltalán nem bánta meg a döntését. Mikor mindezen túl esett, ismét az ezredes úr szobájában találta magát. Mit szoba, terem..
- Nos, Acél közlegény. Annyi időt kap, míg elköszön családjától, s közli velük, hogy holnaptól a hazát szolgálja, mert hajnali 6-kor önért megy gépkocsink, mely a bázisra szállítja, hogy megesküdjön rá, élete árán is nemzetünket fogja védelmezni. Értette!?
- Igenis, Ezredes Úr!
Egyenként hívták be a fiatalokat, így Anicét a nehéz ajtó dördülése után kettesben maradt Oszkárral. Félhomály uralkodott odabent, mely inkább a sötét felé hajlott, kissé dohos, hivatali "könyvtárszag" lengte körül. Ezt a helyiséget ismerte, mióta édesanyja betegeskedett sajnos neki kellett intéznie a hivatalos ügyeket. De a csend, az szokatlan volt a számára, hiszen máskor nyüzsgés vette körül, a sok szegény ember társasága, kik kiabálva próbálták védeni igazukat, vagy követelni azt a keveset, melyet ez a település adhatott nekik. Nem volt ideje gondolkozni, mert Oszkár hátranézett lapos válla fölött:
- Gyerünk, ifiúr, nem babazsúrra érkeztél!
Anicét kizökkent mélázásából, és szíve szerint nagyon szeretett volna valamilyen csípős megjegyzést tenni, de úgy gondolta, csak csökkentheti az esélyeit mindenféle téren, így inkább hallgatott, és csöndesen követte a ficsúrt az épület belseje felé. Végigsétáltak a hosszú folyosón, fel egy rövid lépcsőn, és egy magas, fehér ajtó elé érkeztek. A fiú ezen a helyen még sohasem járt, így kíváncsian tekintett körbe, bár Oszkár ezt sem igazán díjazta:
- Vár odabent az ezredes úr, ebben a küldetésben a saját szemével óhajtja kiválasztani az embereket, magam sem értem, miért, hiszen úgy volt, mindenkit elvisznek.. - ezzel kitárta az ajtót, és taszított egyet a fiún, aki megremegett a visszafojtott dühtől, hogy ne térítse kicsit udvariasabb viselkedésre egy-két ökölcsapással. De mire ezt is végiggondolhatta, már be is zárult mögötte az ajtó, és hunyorognia kellett az erős, fehér fényben.
- Hozta Isten, fiatalember! - szólt egy idősebb férfi hangja feléje. Alig eszmélt még Anicét, mert egy hipermodern helyiségben találta magát. Mintha más bolygón termett volna, sosem gondolta, hogy az ósdi hivatali épület ilyen helyeket is rejt. A tágas terem oldalán egy hosszú asztal állt, és minden fehér volt, ezért is vakult el annyira belépéskor. A hosszú asztal túlsó végén egy idős, ősz hajú és bajuszú ember ült. Ő intett a fiú felé:
- Jöjjön csak közelebb, én Szakáts ezredes vagyok.
- Acél Anicét, szolgálatára!
- Szép, dallamos neve van, remélem, kiérdemli a szolgálat alatt is!
- Minden erőmmel azon leszek, Uram!
- Ezt is szerettem volna hallani. Viszont néhány teszten át kell esnie, ezt ugye megérti? - az ezredes úr érdekes módon meglepően emberi volt, még mintha ő kérne elnézést, mert teszteknek vetik alá a jelentkezőket!? - húzta fel szemöldökét gondolatban Anicét.
E pár szó váltása közben Anicét elérte az idős embert, ki felállt az asztal mellől, és kezet nyújtott a fiúnak. Mindeközben már a mellette lévő ajtóra mutatott:
- Fáradjon csak be, és sok sikert!
Anicét belépett, és még mindig gondolataiba volt mélyedve, mert ilyen furcsa sorozáson ő még életében nem vett részt.
És meglepetése csak fokozódhatott.. Azzal ugyan tisztában volt, hogy a hadsereg a legmodernebb eszközöket használja, no de ennyire!? Ő azt gondolta, majd ki kell töltenie néhány pszichológiai tesztet, megnézik nem-e színtévesztő, stb.. No de, azt már mindenki tudja, hol kell hinni! És ő nem éppen templomban tartózkodott..
Elsőnek szimulációs gyakorlaton esett át, a dolog nagyban hasonlított egy számítógépes játékhoz, csak ilyen 4D-snek lehetett volna leginkább nevezni. Beült egy pilótaszékbe, és mindenféle ellenséggel összeakadt ott, nem repülőgépszimulátor volt, hanem kezdve a kézitusától minden egyébbel meg kellett küzdenie, mérték, hogy mennyire ellenálló, lelkileg mennyire terhelhető, stb.. Mivel nem a székben zajlott az egész teszt, hanem különböző gépeken. Ha Anicét valaha járt volna fitnesszteremben, talán az ott található gépekhez hasonlíott volna néhány elemet.. De mivel számára ez ismeretlen volt, így csak csodálkozott, de jól bírta.. Aztán persze volt pszichológia is, volt olyan teszt, mennyire bírja a gravitáció elvesztését, megváltozását.. Jó pár órát igénybe vett az egész, mire sikerült a végére verekednie magát. Zúgott már a feje, és fizikailag is nagyon kifáradt. Mégis úgy érezte tele van energiával, és egyáltalán nem bánta meg a döntését. Mikor mindezen túl esett, ismét az ezredes úr szobájában találta magát. Mit szoba, terem..
- Nos, Acél közlegény. Annyi időt kap, míg elköszön családjától, s közli velük, hogy holnaptól a hazát szolgálja, mert hajnali 6-kor önért megy gépkocsink, mely a bázisra szállítja, hogy megesküdjön rá, élete árán is nemzetünket fogja védelmezni. Értette!?
- Igenis, Ezredes Úr!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)