A Tizenhét

17.

Nem győzött csodálkozni, hova is került. A lift némán röpítette, úgy érezte elég sok szint lehet itt. De nem volt ez az út sem végtelen, elmélkedéséből alig érezhető zökkenés riasztotta fel. Orra előtt nyíltak az ajtók, és egy szigorú tekintetű, 40 éves forma férfi várta.
- Acél Anicét? - tette fel kérdését.
- Az volnék - felelte egyszerűen a fiú.
- Hordás őrnagy vagyok. Én fogom az újoncok kiválasztását levezényelni, majd a legügyesebbek raját vezetni.
- Értem - Anicét nem igazán tudta mit is mondhatna még erre.
- Kövessen, bemutatom a kiképzőtisztjét.
- Rendben.
Itt is eléggé futurisztikus volt a környezet. Anicét közben nézelődött, miközben hosszú léptekkel követte az őrnagyot. Fotocellás ajtókon keresztül mentek, volt, amely kártya segítségével működött, volt, ami kóddal, majd végül egy ezüstszínű acél ajtó előtt álltak meg, ami mellett jobb oldalon egy fekete kijelző helyezkedett el. Hordás ráillesztette a tenyerét, halk sípszó követte ezt, valószínűleg felismerte a computer a személyét. Levette tenyerét, melynek lenyomata zöld fénnyel világított a kijelzőn.
- Üdvözlöm Hordás őrnagy - hangzott fel a gépies hang.
- Üdv, Hudson.
- Köszönöm őrnagy, beléphet. Felkérem, hogy társa azonosítsa magát!
- Hudson, ő újonc.
- Helyezze tenyerét a scannerre! - szólította fel Anicétet Hudson, aki mint rájött, a robot volt..
Finoman érintette tenyerével a kijelző, azaz scanner hűvös, síkos üvegfelületét. Lélegzetvisszafojtva várta a gép reakcióját, félt, hogy valamit nem megfelelően csinál. Sajnos, a magafajta srácokban örökké megmarad a megfelelési kényszer főleg, ha számukra egészen ismeretlen, újszerű környezetbe kerülnek, ahol pontosan nem is tudják, miként kell viselkedni.
- Rendben, tenyértérkép rögzítve, beléphet, újonc! Egyúttal köszöntöm a Moonblast bázison!
- Köszönöm.. - válaszolta bizonytalanul Anicét, majd kinyílt előttük az ajtó.
- Majd megtanulja, hogy itt határozottan kell viselkedni, újonc!
- Igenis, őrnagy! - vágta rá a fiú.
- No, alakul - veregette meg vállát Hordás.
Közben Anicét figyelte a környezetet, bár az ember ilyenkor próbálkozik úgy nézelődni, hogy a másik ne vegye észre.
A folyosó ahhoz volt hasonló, amit a sci-fi filmekből már jól ismerünk. Fémes felületek, görbületek, csőszerű folyosó. Oldalt ajtók, melyeket kerek "ajtófélfa" ölelt körbe, minden fémből készült, minden gombnyomásra, vezérlésre működő. Sehol egy kilincs, semmi hagyományos. A fiú csak nézett, hiszen ő a világ legszegényebbik feléből származott, és nagyon idegen volt számára itt minden. Az őrnagy persze szeme sarkából figyelte a reakciókat, hiszen már ebből is le lehet szűrni valamit. Minden újoncról készülnek jellemzések, ki kell értékelni, ki mire képes, hol lehet nagyobb hasznát venni, kit lehet kiküldeni nyílt terepre, ahol megállja helyét a haza védelmében. Semmi hiba nem csúszhat a számításba, nem maradhat rés a pajzson, a háborút meg kell nyerni, hogy a világ urai lehessenek. És ehhez ezek az ambiciózus fiatalok kellenek, kiket itt gyűjtenek össze..
- Megérkeztünk fiam, bemutatom a kiképzőtisztjének, és a mai nap folyamán már honvéd lehet önből - meg sem várva a fiú reakcióját gombokat nyomkodott, és az ajtó felgördült előttük. A fiú szemei előtt megjelenő helyiségben volt vagy ötven fiatal.
- Egyelőre itt hagyom, több ilyen csapatból fog történni a válogatás, sok szerencsét, fiam! - ezennel az őrnagy otthagyta az ismeretlenek között, és elég elveszettnek érezte magát, pedig egyébként talpraesett fiú volt ő, de ebben az új világban új emberek között bizony meg kellett találnia még önmagát is..

A Tizenhat

16.

Csukott szemhéján sugárzott át a melengető nap fénye. Magában csodálkozott is, hogy mi történt a bombával, és hová lettek édesanyjáék..... Aztán kezdett lüktetni az orra; a szemét még nem bírta felnyitni, és valahogyan nem is akarta. Arra gondolt, talán elaludt a napon, és alaposan lepirult az orra, bár a fájdalom mélyebben gyökerezett annál, de szerette volna hinni, nem akart arra gondolni, hogy repesz érte, és a családja meghalt.. Még nem készült fel erre, akarta még az álmot, hogy béke van, boldogok, és együtt vannak. Hogy nincsen egyéb gondja mint az, hogy éppen melyik vadvirágot tépje le s adja húga kezébe, aki mindig virágokat gyűjt valamelyik alkotásához. De aztán összeszedve bátorságát, megpróbálta felnyitni szemét, bár a vakító fény miatt nehezen ment, az ő szeme az alvilág sötétjéhez volt már szokva. Ahonnan ő jött, ott ritkán sütött a nap, legtöbbször szürke köd vonta be a várost, vagy felhők takarták az eget, a sok környezetszennyezés megtette a hatását, az ember szépen elkezdte elpusztítani a Földet. De végülis, nem is tudta volna megmondani, vajon percek, vagy órák teltek-e el.. Résnyire nyitotta egyik szemét, mert fájdalmat okozott a fehérség, ami körülvette; nem értette, mi történt, fokozatosan nyitotta ki mindkét szemét, és rá kellett ébrednie, hogy egy igencsak futurisztikus kórteremben fekszik, ahol minden fehér, és éles neonok fénye lövell rá a napsugarak helyett. Lassan kémlelt körbe, nem volt rajta kívül senki a helyiségben. Nem is volt ideje tovább gondolkodni, mert egy lány lépett be, talpig hófehérben. Fényes, fekete haját szoros kontyban viselte, arcán mosoly játszott.
- Hát fölébredt - szólt Anicéthez.
- I-igen..... De hol is vagyok, és mi történt..?
- Olyan sérülés érte, hogy be kellett avatkoznunk, hogy ne veszítsen sok vért, elvesztette az eszméletét, ezért nem emlékszik.
- De a... seregben vagyok..?
- Természetesen! A gyengélkedőn. Sajnos, a sors ezt hozta önnek, hogy egyből itt kezdje, de nem olyan súlyos a sérülés, hogy sok idejét el kelljen itt veszítenie.
- Mégis, mennyit?
- Azt hiszem 1-2 óra ébredése után.
Anicét meg volt döbbenve. Ő napokra, hetekre számított. És, hogy az őszintét vallja, valahogyan nem bánta volna, itt olyan megnyugtató volt lenni.
- A hadseregnek igen modern gyógyító eszközei vannak. Ahonnan ön érkezett, sajnos évszázaddal is visszamaradottabb lehet a világ..
- Dehát valami koncentrációs táborra hajazó barakkban voltunk, vagy az emlékezetemmel is probléma van? - még mindig nem igazán tért magához.
- Semmi gond nincs önnel. Az afféle gyűjtő, hogy csúnya szót használjak, onnan kerülnek a kiskatonák be a kiképzőbe, amely már minden modern technikával felszerelt. Aztán ott képességek szerint osztályozzák önöket. Ezért is igen fontos a gyors felépülés, hogy időben ott lehessen ezen az osztályozáson. De erről részletesebben majd a hadnagy fogja tájékoztatni magukat, a mi feladatunk a gyógyítás.
Az ágy mellé lépett, és halk csipogás jelezte, hogy kezelőfelület található az oldalán, ennek gombjait nyomkodta. Anicét fölé hamarosan egy bura tornyosult, megy "kinőtt" az ágy oldalaiból, s rendkívül érdekes érzése támadt. Mintha légüres térben lett volna, de igen kellemes érzés volt, hirtelen nem fájt semmije, és mindenre képesnek érezte magát. A szörnyű éhínségből került sci-fibe, hiszen éppen egy gyógyító berendezés belsejében helyezkedett el, hogy egy jó óra múlva már ép orral hagyhassa el ezt az ágyat. Mikor a bura visszahúzódott fölüle, a lány ismét mellette állt:
- Azt hiszem, most már alkalmas lesz a sorozás többi részére is, aztán vigyázzon az egészségére! - mosolygott kedvesen.
- Köszönöm.
A lány egy öltözőhöz kísérte.
- Szíveskedjen a kórházi ruhát lecserélni!
Anicét még csak most nézett végig magán alaposabban: egy fehér overallt viselt, a fogason pedig egy szürkéskék overall lógott. Így ezeket kicserélve lépett ki az öltözőből.
A lány kedvesen egy lifthez vezette:
- Ahol az ajtó kinyílik, ott várni fogják, és hamarosan meg fog kezdődni a kiválasztás, hogy ön milyen típusú kiképzést fog kapni. Sok szerencsét!
- Köszönöm! - mire kimondta a szót, a lift ajtaja már bezárult előtte, s röpítette az ismeretlen felé.

A Tizenöt

15.

Anicét arra eszmélt, hogy arcához túl közel lát egy csizmatalpat. Nem volt ideje sokáig bámészkodni, mert egy újabb, jól irányzott rúgás érte az arcát. Visszacsapódott a priccsre, hanyatt, és érezte a meleg patakokat az arcán: szeméből indult az egyik, bal fülét előbb érte el a forró könny, mint a jobbat; fülkagylóiba apró tavakként gyűltek a sós könnyek, melyek még álma hatására törtek elő, és a hirtelen ébredés nem tartotta őket bent. Orrából pedig vörös vércsík indult szája szöglete felé.
- Na mi az, kis köcsög!? Talán nem hallod, hogy ébresztő van? Nem aludni jöttél ide, hanem komoly munkát végezni! Ezt otthon is megtehetted volna a rothadó ágyad mélyén, penészes párnáid közt! - szűrte fogai közt a szavakat az utálatos Herbert, aki már egész közelről nézett arcába úgy intézve e szavakat, hogy lehetőleg ne legyenek rá tanúk. Bár nem volt elég figyelmes, mert Edgárnak jó füle volt, és agyában eltárolta ezeket a szavakat, csak éppen nem mert közbeszólni, vagy tenni valamit...... Viszont látni látták hátrébbról, de nem mertek bámulni.
- Lehet, te meg a pöcegödör aljáról jöttél, mi? És most felkapaszkodtál, hogy jól szórakozz a szerencsétleneken! - mordult rá Anicét. Megfogadta ugyan, hogy ezután meghúzza magát, és igyekszik beolvadni a szürke többségbe, de sajnos ez a ficsúr már a legelején kipécézte magának, és egyszerűen nem hagyta a büszkesége, hogy ehhez tartsa magát.
Nem igazán számított arra a "válaszra", amit kapott. Szemét is elfutotta a vér, fejében egy robbanás adta tudtára, hogy eltörött az orrnyerge. Visszahanyatlott ismét az ágyra, és nem látta, mitől esett össze Herbert. Mert ő már valami meleg vidéken járt, sok csillag között, a külvilág ezekben a percekben megszűnt számára.
Herbert fejét egy terméskő kapta el hátulról. Amint összeesett, a kő "tulajdonosa" riadt tekintettel bámult a földön fekvőre, saját kezeire és a kőre, majd maga mögött meghallotta, hogy valaki tapsol, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Edgár hátrafordult, és egyre több fiatal fiút pillantott meg maga mögött. Az egyik srác odasétált hozzá, vállon veregette.
- Jól csináltad, apafej. De tudnod kell, hogy elég nagy szarban vagy a társaddal együtt - pillantott a vértócsában fekvő Anicét felé. Nem is kellett már tovább várni, mert a bejáratnál megjelent a már ismert hadnagy úr és egy katona.
- Mi folyik itt? - kérdezte röviden.
A fiúk csoportja szétnyílt, ily módon utat engedve a hadnagy úrnak.
A két "áldozat" eszméletlenül feküdt előbbi helyén. Herbertnek nem vérzett semmije, csak a kő betalált; szinte hihetetlen, hogy az a vézna gyenge fiú így eltalálta.
- Akkor most meséljenek. Mi történt itt? - a hadnagy szeme szikrákat szórt, majd a hátrébb álló katonának kiáltott oda:
- Maga pedig tüstént szaladjon a gyengélkedőbe segítséget hívni! - majd ismét a fiúk felé fordult. Előbb nem mert megszólalni senki, Edgár leszegett fejjel állt ott, majd előrelépett, és megszólalt:
- Én ütöttem le Herbertet.
- És vele mi történt? - intett fejével a hadnagy Anicét felé.
A fiúk összenéztek, halk sutyorgás hangzott fel.
- Csendet! - bődült el a hadnagy. - Egy beszéljen egyszerre de úgy, hogy halljam, mit mond!
Csend kerekedett, a hadnagy úr tekintélyt sugárzott, nem mert senki megmoccanni sem.
- Ön? - nézett Edgárra.
- Herbert megrugdosta...... - nagyon bizonytalan volt a hangja. Úgy gondolta, úgysem őmelléjük fog állni a hadnagy és az igazság, hiszen ki hallott már olyat, hogy hasonló helyzetekben az történne..?
A hadnagy körbenézett a fiúkon, akik közül néhányan a hátul állók közül el is pucoltak, mentve irhájukat.
Egy magas, sápadt, fekete hajú fiú lépett előre.
- Hadnagy úr.. - hangja igen halk volt, nyugalmat sugallt. A csendet tapintani lehetett volna, mely követte szavait.
- Folytassa, hallgatom.
- Az a fiú nem tett semmit. Nagyon fáradt lehetett, mélyen aludt, és nem hallotta Herbert ébresztőjét.
- Igaz ez? - emelte fel hangját a hadnagy.
- Így volt - felelték a fiúk kórusban.
- Tudják, hogy maguk már katonák, bár esküt még nem tettek, és hadbíróság elé állíthatók hazugság esetén!
A magas fiú kisimította homlokából a haját:
- Minden úgy volt, ahogyan mondjuk, hadnagy úr! Herbert nem méltó a rangjára!
Csodálkozó szemek fordultak felé, de mielőtt a hadnagy úr válaszolhatott volna befutottak az elsősegélyesek.