A Hét

7.

Anicét türelmes ember, azaz fiú volt, de ebben a tömegben és idegállapotban, amibe ezennel került, nehéz volt türtőztetnie magát, hogy ne hatalmasodjék el rajta az idegbaj. A Hivatal előtti téren iszonyú tömeg taposta egymást. Mindenki be akart jutni, mindenki harcolni akart a hazáért. E nehéz, válságos időkben nyugodtan elmondhatjuk, hogy a legtöbb fiatal hasonló okok miatt volt jelen, mint Anicét és Tamás: legalább két hónapig ehet a családjuk. Ez ugyan nem sok idő,sőt nagyon kevés.. De a semminél azért minden több, ebben kiegyezhetünk. A két régi barát úgy gondolkodott, hogy nekik amúgyis minden mindegy, tehát megéri nekik a család kéthavi élelme azt, hogy vásárra vigyék a saját bőrüket. Anicét általában optimista felfogású fiatalember volt, de ebben a mai világban már neki is kezdett elszállni ez a felfogása, már oda jutott, hogyha elesik a háborúban sem kár, mert ha nem vonul be akkor is a lassú halál vár rá, így legalább tett valamit. Valamit, ami az életébe kerülhet, ami afféle utolsó lehetőség. És becsületbeli ügy is, nem egy ember váltja meg a világot, de ha mindenki úgy gondolja, hogy egy ide vagy oda, akkor senki sem harcol és eleve veszett az ügy.. Úgyhogy serényen próbálta mindig felhívni magára a figyelmet, ahányszor a hivatalnok kinézett az ajtón.
- Nyuglom, fiatalok! - kiáltott éppen ki a tömegbe az ajtó résében állva Oszkár, a hivatalnok. - Mindenkire sor kerül, aki megfelel a feltételeknek! Aztán központilag lesz eldöntve az, hogy kik vonlulnak be, elvileg a szám korlátozott, gyakorlatilag nem, tehát aki egészségügyileg is megfelel, az már a seregben is tudhata magát! Én csak arra kérek mindenkit, legyenek türelemmel, mert a felesleges dulakodás vagy vita azt eredményezi, hogy kizárjuk az illetőt a jelentkezők sorából!
- Te látsz itt valakit dulakodni? - fordult Tamás Anicét felé.
- Nem, de ez a ficsúr túlpörgeti magát - mondta ellenségesen Anicét, miközben alaposabban megfigyelte a várakozók sorait. Valóban nyugalom honolt, az emberek meglepően türelmesen várakoztak. Volt persze itt-ott kisebb hangzavar, mert volt olyan fiú, kit elkísért az édesanyja még az utolsó percekben is próbálva lebeszélni bevonulási szándékáról. A fiú úgy látta teljesen sikertelenek voltak ezek a kísérletek, mert aki idáig eljutott, azt már nem lehetett lebeszélni, akiket így maguk körül látott, mindenki el volt tökélve azzal, hogy bevonul. Sziklaszilárd tekintetek néztek vissza rá, eltánrotíthatatlan fiatalemberek soraiban várakozott. Aztán eszébe jutott az is, hogy az ő családja mit sem sejt erről, hogy ő most éppen itt várakozik. Azzal indult el otthonról, hogy élelembeszerző körútra megy, aztán itt kötött ki végülis. Egyenesen idejött, nem ment közben haza, nem is látta értelmét, mert úgysem hagyná magát lebeszélni. Azért ő úgy állt a dologhoz, hogy a háború végeztével hazatér majd. Persze a felfogása kissé még gyerek volt, azért megbújik az egy 18 éves lelkében, még ez az élet sem keményítette meg annyira. Mert abba nem gondolt bele, hogy a háború tovább tart két hónapnál, és az után mit csinál a családja, mit eszik, a beteg édesanyja és fiatal húga..? De mégis azt érezte tennie kell valamit, nem ülhet itthon ölbe tett kézzel! Merengéséből barátja hangja riasztotta fel:
- Ugye, Anicét?
- Mi?
- Legalább jó ügy érdekében döglünk meg, éppen azt taglaltuk Árpival - mutatott a mellettük álló fiú felé.
- Ja, hát igen - mondta gondterhelten Anicét, de azért a lelke mélyén csak aggódott az itthon maradott családtagokért..
"Majd csak lesz valahogy, majd Nadine jár portyázni, legalább csak kettejükre kell gondolnia" - vigasztalta magát.
- Hé, te ott, neked beszélek, még el sem ért a detonáció, máris süket vagy!? - rezzent össze Oszkár leereszkedő ordítására, közben Tamás is megtaszította:
- Te jössz, apafej, sok szerencsét!
És Anicét belépett a Hivatal ajtaján.

A Hat

6.

Rettentő éhínség szabadult a városra a háború beköszöntével. Támadás nem érte őket, a harcok úgymond nem itt zajlottak, de az ország gazdasága összeomlott, már a gazdag réteg is csak az összeharácsolt javakat élte fel, viszont a szegényebbik rétegnek sajnos nem voltak ilyen tartalékai, azoknak, amilyen Anicét családja is volt, akik egyik napról a másikra éltek. A fiú éppen az utcán csatangolt. Mikor nem volt bombariadó, és csend volt, megtehette ezt. Már arra is ráfanyalodott, hogy bizony mások szemétjében turkáljon abban a reményben, hogy rátalál valami ehetőre, és hazaviheti a családnak. Már ott tartott, hogy bizony azt az ominózus halat sem kidobta volna, hanem megsüti jól megfokhagymázza, aztán majd lesz velük valami, legalább nem üres gyomorral viszi el őket a halál. De még ilyen minőségű élelemhez sem tudott hozzájutni. Dolgozni sem kellett már senkinél, mert ilyen helyzetben már a felső réteget sem a kertje külalakja érdekelte, be voltak zárkózva ezek az emberek erődítménynek képzelt házaikba, s vártaák a jó szerencsét. Amit egyelőre hiába vártak, mert sok-sok év volt még a háború végéig bár ezt ők nem tudhatták. A hírekben minduntalan arról tájékoztatták az embereket, hogy a háborúnak hamarosan vége, és ismét minden visszaáll a régibe. Aztán volt olyan, aki ezt el is hitte. De Anicét nem hitte, ő tudta, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet. Így aztán az utcán bandukolt abban a reményben, hogy szembe találja magát a jó szerencsével, hátha történik valami. Mígnem belebotlott egy falragaszba:

FIGYELEM!

16 ÉS 23 ÉV KÖZTI FIATALOKAT TOBORZUNK A FRONTRA!

Fél év betanítás után élesben védheted hazádat és a becsületedet, kiállhatsz barátaidért, családodért, hogy egy új világ köszöntsön ránk, ahol minden TESTVÉRI!

Jelentkezni a Hivatal földszinti irodájában lehet!

A jelentkező fiatalok családját kéthavi élelemmel látjuk el jutalmul, s maguk a jelentkezők sem fognak ellátmányban hiányt szenvedni!

"Ép testben a nyers erő!"

Anicét kétszer végigolvasta a plakátot, de már elsőre döntött: ha bevonul, legalább két hónapig ehet édesanyja és húga. A saját sorsa már nem is igazán érdekelte. Felnézett az égre, ahol a Nap sápadtan mosolygott rá a vékony gomolyfelhők mögül. Nem is emlékezett rá, mikor láttak a Napot normálisan, a sok környezetszennyezéstől mindig eltakarta valami gázos vagy gőzös felleg. Ezen a világon már úgysem sok van neki megírva, ilyesmiken gondolkodott a fiú, miközben lépteit a Hivatal felé irányította. Nem akart hazamenni, nem akarta a családot tájékoztatni előre a tervéről, ő döntött, így kellett lennie. Ő maga sem bírta már ezt az életet, és a család két nőtagját sem bírta szenvedni látni. Haragudott is a politikusokra, és mindenkire, aki az országot ebbe a helyzetbe sodorta. Úgy gondolta, itt az alkalom, hogy bosszút állhasson azokon, akik ide juttatták az embereket. Így hát leszegte a tekintetét a göcsörtös járdára, és határozott léptekkel vette az irányt a Hivatal felé.

Az épület előtt kisebb tömeg gyűlt össze. Ez is érdekes volt, mert a falragasz még egy napja sem lehetett kint, mert nem találkozott még eddig vele, pedig minden nap kijött a városba. Így hát laza léptekkel odasétált a várakozók közé. Egyszer csak egy kéz nehezedett a vállára.
- Te itt, öreg?
Már éppen fel akart háborodni, esetleg egy ökölcsapással elintézni az illetéktelen személyt, ki behatolt a személyes zónájába, de a barna szempár, amibe belenézett ismerős volt, holott évek óta nem látta őt.
- Tamás! Te..?
- Én.. Én is jelentkezek, de látom te is eljöttél.
- El.
- Hihetetlen szegénységben élünk, én nem bírom már tovább. Így a család ehet legalább, öreganyám és a bátyám kislánya velünk él, nem bírom nézni szenvedésüket. Én meg nem bírok megülni egy helyben, valamit tennem kell! - az utolsó szavakat már kiáltotta, miközben ökölbe szorult a keze. Többen feléjük is fordultak a várakozók közül, de pár perc múlva már mindenki egy öregemberre lett figyelmes, akit kipenderítettek az utcára.
- Takarodjék innen, míg szépen van! Vén bolond, nem látja, hogy csak fiatalokat toborzunk? Hogy védené maga a hazát! - köpött is egyet az útra, majd bevágta az ajtót, a brillantinozott hajú hivatalnok.
- Rohadt szemét - szűrte a szavakat fogai közt Anicét. - Az ilyeneket kéne kiirtani. Amúgy én is olyasfélék miatt vagyok itt, mint te - nézett aztán Tamásra. - Anyám beteg, és húgom is ott van velünk.. Legalább ők hadd egyenek, velem meg lesz ami lesz, engem már azt sem érdekel, ha meghalok.
Közben nyílt az ajtó, és a nyálas kis hivatalnok ismét kidugta résén a fejét.