A Tizennégy

14.

Furcsa volt így nappal "pihenni". Kőkemény kiképzésre számított, aztán ez van. Igaz, hogy a körülmények igen mostohák itt, szinte olyan, akár egy börtön. De senki sem reklamálhatott ezért, hiszen maguk választották ezt a sorsot.
- Te is a családod miatt vagy itt? - hallotta a maga melletti priccsről a srác félénk hangját.
- Olyasmi - Anicét örült, hogy a nedves félhomály uralta a helyiséget, mert így a fiú nem láthatta, hogy szemeit ellepték a sós könnyek.
A sötétben érezte inkább, mint látta a srác felé nyúló kezét:
- Kováts Edgár vagyok - mutatkozott be.
- Acél Anicét - viszonozta a bemutatkozást, és közben érezte, hogy szert tett egy új barátra, ami mindig jó ilyen helyeken és helyzetekben. Még akkor is, ha maga a barát szorul gyámolításra. Nála fiatalabb volt ez a fiú, és elég elesett, szerencsétlen. Sajnos voltak közöttük ilyenek, akik azért jöttek, hogy azt a bizonyos élelmet megkapják családjaik, amire semmi biztosíték nem volt, mert nagy valószínűséggel ők már sosem fogják megtudni, eljuttatták-e oda az ellátmányt.
- Édesapám egyedül nevelt minket már évek óta - szólalt meg váratlanul Edgár. - Van még két kistestvérem, és rájuk gondoltam, hogy legalább egy kicsit jobban érezzék magukat. Éheztünk, úgy éreztem, mindegy már, ha meghalok is, úgy sem volt jó. De nem gondoltam bele, itt mi lesz.
- Tegnap halt meg édesanyám - Anicét ennyit tudott csak kimondani. Nagyon-nagyon szeretett volna sírni, zokogni, de micsoda férfi, micsoda katonaember az olyan? Magába fojtotta, azaz csak próbálta, akarta, mert nem ment. Edgár megérezte, hogy nagyon szenved, mert hamar mellette termett, és Anicét ennek a gyönge fiúnak a vállába zokogta bele az összes világfájdalmát. Szerencsére a többiek nem vették észre, mert nem figyeltek rájuk. Furcsa dolog ez, amikor az ember hirtelen egy teljesen ismeretlen felé lesz őszinte, mikor neki mesélnénk el szívünk legrejtettebb titkait, fájdalmait. Aki így is figyel ránk, meghallgat, és talán még néhány vigasztaló szóval is el tud látni. A fiú nem szólalt meg, csak érezte a másik rázkódó vállát. Beletelt jó néhány percbe, míg Anicét érzelmhulláma alább hagyott, és fel tudott egyenesedni úgy, hogy ne hallasson hangokat.
- Annyira sajnálom - szólt Edgár. - Tudod, ez a világ és ez az élet egyszerűen rettenetes.
- Lehet nem hagyom sorsára a húgomat, hogyha tudom - bírt végre megszólalni Anicét. - Mennyire iszonyatos lehet neki egyedül viselni ezt a gyászt! Legalább én állhatnék mellette, hirtelen lett árva, és teljesen egyedül maradt a világon. Mi lesz így vele..
- Gondolj arra, hogy visszatérünk, és majd kebledre ölelheted!
- Sosem fogunk hazatérni, tesó. Ebben biztos vagyok. Ha nem a háború maga öl meg minket, majd elpusztít a hadsereg.
Edgár mélyet sóhajtott.
- Tudom....... Csak néha jól esik elhinni, hogy visszatérünk a családjainkhoz..
- Az..... No de pihenjünk, míg megtehetjük.
- Rendben.....
Leheveredett a nyirkos priccsre, Edgár is visszamászott a sajátjára. Kezdett fázni is, az ilyen idő sajnos csontig hatol az emberbe. Valahogy mégis elszenderedett..... Egy vadvirágos réten volt, csak feküdt a fűben, és kislányos kacagást hallott. Felült, körbenézett, és Nadine-t látta táncolni a napsütésben virágkoszorúval arany fürtjein. Majd lehajolt, hogy felvegyen a fűből egy másik koszorút, mellyel elindult, és Anicét csak ekkor vette észre a magas fűben ülő alakot: az édesanyjukat, aki szintén gondtalanul kacagott, amint kislánya a fejére helyezte a koszorút. Anicétet révedezéséből szokatlan zaj zökkentette ki. Felnézett az égre, és bombázórepülőket pillantott meg, a sötét gép feneketlen hasából bálna alakú tárgy bukkant ki, és akkor döbbent rá, hogy légitámadás éri őket, amikor már a bomba lezuhant mellettük, a föld, sár, kavics és sziklák temették maguk alá édesanyját, Nadine visított, és a saját fejére csapódott valami. Valami, amitől elveszítette eszméletét.

A Tizenhárom

13.

Anicét nem félt, valami oknál fogva nem volt benne félelemérzet. Talán eddigi hányatott sorsa miatt, megszokta a veszélyes helyzeteket. Nem rémült lett a fegyvercső hidegétől. Inkább bosszús, idegesítette, hogy megalázzák őt és társait is, akiket nem is ismert, de úgy érezte egy csapatban játszanak, és ki kell állnia mellettük. Azon is csodálkozott, a többiek nem tettek így, csöndben voltak csak, rá sem mertek nézni a megalázott fiúra, aki még mindig mozdulatlanul hevert oldalán a pocsolyában. Rajta látszott, hogy szinte retteg.. Anicét szeme a fiúról a fölé tornyosuló nyegle katonára fordult.
- Parancs.. Tudom, mi az. A sárba taszított fiú is tudja. De nem ezért vagyunk itt, hogy megalázzanak minket, hanem, hogy megfelelő kiképzést kapjunk.
- Te idióta! - köpött ki a földre a katona. - Hát még mindig nem érted? Neked KUSS a neved, és még nagyon finoman fogalmaztam!
- Mi folyik ott Herbert? - hallott Anicét egy éltesebb hangot valahonnan Herbert mögül.
Herbert arcán változás futott végig. Összecsapta csizmás lábait.
- Semmi, hadnagy úr! A kiskatonák lába megcsúszott, és elterültek a sárban. Éppen most igyekeztem felsegíteni őket.
- Akkor csak szaporán, mert nincs vesztegetnivaló időnk! Bár nem igazán értem, ehhez miért volt szükség fegyverre?
- Igenis, Uram! A busz alól úgy láttam, mintha egy kóbor eb leselkedett volna, de tévedtem - ezzel lehajolt, felsegítette Anicétet a sárból úgy, hogy összeszorított fogai közt a fiú fülébe tudja szűrni: - Ezzel még nem végeztünk. Ha beköpsz, azzal a biztos halált választod.
- Neked, vagy nekem? - kérdezett vissza Anicét.
- Mi folyik ott? - lépett közelebb a hadnagy.
- Megütötte a bokáját a fiatalember - közölte Herbert.
- Ó, valóban? Nem volna szerencsés egyből a gyengélkedőn kezdenie.. - ingatta a fejét.
- Csak meghúzódott, Uram! - szólt Anicét.
- Rendben - hagyta rá az öreg. Közben az eredetileg sárba tiport fiú is feltápászkodott a földről.
- Herbert, kísérje őket a barakkokba, ma ott lesz a szállásuk, holnap meglátjuk ki hova kerül, addig hadd érezzék, hogy nem luxusnyarásra érkeztek!
- Igenis! - válaszolta Herbert, s mikor a hadnagy már hallótávolságon kívül volt, megjegyezte:
- Na majd visszasírjátok még a putritokat, köcsögök!
Anicét körmei kis félholdakat vájtak a tenyerébe, egy-kettőnél kiserkent a vére. De sikerült megállnia, hogy ne szóljon be ismét. Azért azt érezte, már így is eléggé elásta magát, és nagyon reménykedett benne, hogyha úgymond beljebb kerül, ezzel a Herberttel nem sok dolga fog akadni.
Így érkeztek a barakkokhoz. Melyek legalább két évszázaddal korábbi állapotot mutattak. Leginkább egy koncentrációs táborra emlékeztetett az egész.
- Egyelőre ennyi - mondta Herbert. - Megvárjuk az összes kiskatonát, hogy elkezdődhessen a kiképzés. Amibe elég sokan bele is szoktak halni - mondta gúnyosan, miközben rájuk csapta az ajtót. Az volt a szerencséjük, hogy odakint felharsant a hadnagy hangja, mellyel hívta a fucsurt, mivel újabb kisbusz érkezett.
- Köszönöm - hallott Anicét egy gyenge hangot maga mellől. Félhomály uralkodott, de könnyen felismerte a srácot, akinek védelmére kelt a busz mellett.
- Ugyan...... - próbálta hárítani - Nem tesz semmit, csak ebben a világban már a legtöbb ember elfeledte azt, hogy ember......
A többiek leheveredtek a priccsekre. Ő is így tett, valószínűleg az elkövetkező időkben nem sok alkalom lesz a pihenésre. Beszívta a helyiség áporodott, nyirkos levegőjét, és arra gondolt, mi lesz velük, mire is vállalkozott.

A Tizenkettő

12.

Anicét előtt egy egészen új világ kapuja nyílt meg. A mikrobuszban hozzá hasonló fiúk foglaltak helyet. Most döbbent rá, most kezdte azt érezni, hogy a halálba visz útjuk, és soha többé nem fog ide visszatérni. Csak húgát sajnálta, az ő kis arca volt lelki szemei előtt még mindig, ahogyan a kisbuszban utastársai arcát látta. Volt közöttük, kemény, elszánt arc, mely érzelemmentes és kemény volt. Volt közöttük olyan, akin látszott, hogy fél, hogy valószínűleg azért választotta ezt az utat, hogy családjának még némi élelmet biztosítson, hogy otthon úgyis a biztos éhhalál várta volna, és így legalább a haza szolgálatában halhat meg, nem pedig majd egy piszkos sikátorban fedezik fel rágcsálók által megmart testét.. Ilyesmik jártak a fejében, talán a többiekében is, mert senki sem szólalt meg, még csak nem is üdvözölték. Igaz, ő maga sem szólalt meg, csak leült a hozzá legközelebb eső helyre. Katonai buszt küldtek eléjük, tehát a menetiránynak oldalvást foglaltak helyet a szélső ablaksoroknak háttal. Melynek amúgy sem volt értelme, mert be voltak feketítve, és csak a mikrobusz plafonján lévő gyenge égő szolgáltatott némi fényt. Anicét nem bánta volna azt sem, ha sötét van. Valahol érezte, hogy ezentúl nem lesz túl sok ideje a saját gondolatai társaságában maradni. Mikor felszállt, futólag nézett végig az arcokon, de sajnos Tamást nem fedezte fel közöttük. Kicsit reménykedett benne, hogy talán majd együtt lehetnek vele a seregben, de arra is megvan az esély, hogy nem is fogja látni őt sem többé.

Bódulatából a jármű fékezése zökkentette ki. Nem tudta megállapítani, mennyi ideig tartott az útjuk. Lehetett fél óra, de akár fél nap is, bár azt gondolta a teste meredtségéből, hogy órákat vehetett igénybe. Még mindig nem szólalt meg senki, csak az elhúzódó tolóajtó neszére figyeltek fel, s néztek arra.
- Kiszállni, nem nyaralásra jöttek! - ripakodott fénytől összeszűkülő pupilláik csoportjára a beképzelt katona.
A fiúk lassan tápászkodtak fel, elzsibbadt tagjaikat életre bírva. Itt tudatosult jobban bennük, hogy ez az utazás nem húsz percig tartott.
- No mi lesz már!? Még mielőtt ideérnek, máris le kell lőnöm párat, hogy a többi teljesítse a parancsot!? - nyomva meg a "parancs" szót talán kissé gúnyosan.
A fiatalok sorban leugráltak az autóról. Anicét előtt egy vékony, kis szerencsétlen gyerek ugrott le, a sárban megcsúszott a lába, és fél térdre esett, beletenyerelt a híg mocsokba. Az eső most is szemerkélt, sártenger vette körül őket. A fiatal katona belerúgott a szerencsétlenbe, aki nem is tudta egyensúlyát megőrizni, úgy feküdt fél oldalával el a tócsában. A már lent lévők nem is mertek ránézni, úgy tettek, mint aki észre sem veszi, mi történt. Anicétnek viszont nagyon piszkálta az igazságérzetét, pedig elhatározta, nem fog megszólalni, de egyszerűen kicsúszott a száján:
- Miért kell még nyomorultabbá tenni a helyzetet? - szűrte fogai közt.
A katona fülkagylója köré formálta tenyerét, mint aki nagyot hall.
- Jól hallom? A felettesnek mert szólni?
- Jól hallja! Nem állatok vagyunk, katonák leszünk, a haza szolgálatában, bármilyen kis közlegények is, ön és családja érdekében is vásárra visszük a bőrünket, nem pedig ilyen kényelmes beosztásban rugdaljuk fel az újoncokat!
Mire Anicét ocsúdott volna, már ő is a sárban feküdt a fiú mellett, aki meg sem mert mozdulni, tűrte alázott helyzetét. Mire hősünk felnézhetett volna, hogy esetleg valamivel visszavágjon a katonának - nem érte fel ésszel még mindig, hogy itt mindent rá kell hagyni a felettesekre -, hideg fegyvercsövet érzett a tarkóján.
- Most beszélj, okostojás! - szólt fölüle a gúnyos hang.

A Tizenegy

11.

Ezen, az utolsó otthon töltött éjjelen Anicét nem tudta lehunyni sem szemét. Fel-alá járkált a szobában, tervezgetett, gondolkodott egy-egy zokogásroham között.. Mert valljuk be, hiába akart keménynek mutatkozni, hiszen ő volt a férfi a háznál, de a szíve a helyén volt, s rettenetesen megsínylette édesanyja elvesztését. Sejtették ők már ezt, dehát fel lehet a halálra készülni? Hát, nem! Hiába tudjuk, hogy halálos a betegség, vagy idős már a rokonunk, nem lehet beletörődni, mert még ha száz éves volt is azt mondjuk: "Hiszen élhetett volna még!". Tamás hazament, mert neki is dolga volt még otthon, hiszen neki is ez volt az utolsó pár órája otthonában. De biztosította róla az Acél "gyerekeket", hogy a kislány biztonságban lesz, azt szerette volna, ha Anicétnek legalább erre ne legyen gondja. Mert érezték, tudták ők, hogy a seregben nem a mennyország fog rájuk várni. Sok-sok szenvedés áll előttük, és az is könnyen meglehet, hogy soha többé nem térnek vissza. Így minden percet úgy töltöttek, hogy ez az utolsó, bármibe fogtak bele, az volt a fejükben, hogy többé nem fogják ezt sem tenni.. Nem könnyű dolgok ezek, és ekkora gyász közepette pláne nem.
Nadine sem aludt ezen az éjszakán. Hogyan is tehette volna a szomszéd szobában édesanyja holttestével. Sajnos, nem tudtak már semmi érdemlegeset intézni. Nem olyan világ volt, mikor a hullaszállító kijön, s elviszik a holttestet. Nincs efféle ügyelet, meg kellett várni a másnap reggelt.. És azt, hogy Nadine egyedül intézkedjen gyerekfejjel.. Természetesen Tamás biztosította őket, hogy a rokonai segíteni fognak ezekben a dolgokban, és a város sem volt annyira nemtörődöm, hogy ne segítettek volna a bajbajutottakon.. Holtakkal csak kell valamit, így egy hamvasztás járt ezeknek a szegény embereknek is, de ha nem tudták megfizetni az urna helyét, hát a hamvakat beöntötték a szennyvízrendszerbe. Ennyire kegyetlen világot élünk, és sajnos már az is kiment a divatból, hogy esetleg a hozzátartozók hazavihessék a hamvakat. Ez is a gazdagok kiváltsága lett, akinek volt pénze speciális hamvvederre, az megtehette, hogy hazaviszi.. Sajnos, Anicét családjának nem volt ilyesmi a birtokában, így édesanyjuk hamvait át kellett adniuk majd az enyészetnek.

Gyorsan telt az indigószárnyakon érkezett éj. Hajnalban Anicét elfáradt annyira, hogy tudott aludni egy-két órát. Nagyon fárasztó lesz a bevonulása napja, de a hajnali hat óra sajnos rohamléptekkel közeledett. Ébresztőt állított be négy órára, mert készülni is kellett. Talán éppen most tudott volna már aludni egy kicsit, de erre már nem volt ideje, hiszen húgáról is gondoskodnia kellett. Kovalski néni megígérte, hogy hatkor átjön hozzájuk, és vigyáz a kislányra addig, míg nem érkeznek meg Tamás rokonai, hogy magukhoz vegyék őt, és segédkezzenek a hamvasztással kapcsolatban is. Milyen rettenetes, hogy Nadine pár óra alatt válik felnőtté! Nem elég, hogy igyekeznie kell gondoskodnia magáról mihamarabb, de gyerekként kell foglalkoznia szülőanyja temetéséről is.. Anicét szemét e gondolatok hatására is ellepték a könnyek. De nem volt ideje sokat gondolkodni, mert össze kellett még szednie néhány holmit magának, és húgának is instrukciókat adott. És mindeközben meg kellett volna azzal a gondolattal is barátkoznia, hogy Nadine-t ma látja utoljára, mert valahol biztosan érezte, hogy ő sosem fog visszatérni a háborúból. Éppen szegényes hátizsákját kötötte be, mikor egy modern mikrobusz fékezett le házuk előtt, és ellentmondást nem tűrő éles hangon zörgették szerény kis lakásuk ajtaját. Anicét az ajtóhoz ugrott, hiszen tudta már, kik ezek. Az ajtó előtt egy fiatal katona állt, afféle gazdag házból származó beképzelt kis ficsúr.
- Acél Anicét urat keresem! - kiáltotta, holott jól tudta, ki áll vele szemben.
- Én vagyok, pillanat - mondta Anicét, az ajtó mögül felrántotta a szerény csomagját, másik kezével Nadinet ölelte mellkasához s fülébe súgta, hogy a ficsúr ne hallja:
- Szeretlek szívem, sosem felejtelek el! Vigyázz magadra, nekem el ne kanászodj, mire visszajövök!
- Ugye visszajössz, bátyus? - sírta el magát a kislány.
- Jóla van, ne tollászkodjunk, a katonák parancsokat teljesítenek, ifiúr! - kiáltott a katona, s miközben Anicét beszállt volna az autóba, kirántotta kezéből a szakadt hátizsákot:
- Erre semmi szükség! - majd bedobta a sárba. Anicét mögött bezárult az ajtó, ő még tudott Nadine-ra egy pillantást vetni, de a kislány rá nem, csak a mikrobusz fekete ablaküvege meredt rá gúnyosan.