Anicét előtt egy egészen új világ kapuja nyílt meg. A mikrobuszban hozzá hasonló fiúk foglaltak helyet. Most döbbent rá, most kezdte azt érezni, hogy a halálba visz útjuk, és soha többé nem fog ide visszatérni. Csak húgát sajnálta, az ő kis arca volt lelki szemei előtt még mindig, ahogyan a kisbuszban utastársai arcát látta. Volt közöttük, kemény, elszánt arc, mely érzelemmentes és kemény volt. Volt közöttük olyan, akin látszott, hogy fél, hogy valószínűleg azért választotta ezt az utat, hogy családjának még némi élelmet biztosítson, hogy otthon úgyis a biztos éhhalál várta volna, és így legalább a haza szolgálatában halhat meg, nem pedig majd egy piszkos sikátorban fedezik fel rágcsálók által megmart testét.. Ilyesmik jártak a fejében, talán a többiekében is, mert senki sem szólalt meg, még csak nem is üdvözölték. Igaz, ő maga sem szólalt meg, csak leült a hozzá legközelebb eső helyre. Katonai buszt küldtek eléjük, tehát a menetiránynak oldalvást foglaltak helyet a szélső ablaksoroknak háttal. Melynek amúgy sem volt értelme, mert be voltak feketítve, és csak a mikrobusz plafonján lévő gyenge égő szolgáltatott némi fényt. Anicét nem bánta volna azt sem, ha sötét van. Valahol érezte, hogy ezentúl nem lesz túl sok ideje a saját gondolatai társaságában maradni. Mikor felszállt, futólag nézett végig az arcokon, de sajnos Tamást nem fedezte fel közöttük. Kicsit reménykedett benne, hogy talán majd együtt lehetnek vele a seregben, de arra is megvan az esély, hogy nem is fogja látni őt sem többé.
Bódulatából a jármű fékezése zökkentette ki. Nem tudta megállapítani, mennyi ideig tartott az útjuk. Lehetett fél óra, de akár fél nap is, bár azt gondolta a teste meredtségéből, hogy órákat vehetett igénybe. Még mindig nem szólalt meg senki, csak az elhúzódó tolóajtó neszére figyeltek fel, s néztek arra.
- Kiszállni, nem nyaralásra jöttek! - ripakodott fénytől összeszűkülő pupilláik csoportjára a beképzelt katona.
A fiúk lassan tápászkodtak fel, elzsibbadt tagjaikat életre bírva. Itt tudatosult jobban bennük, hogy ez az utazás nem húsz percig tartott.
- No mi lesz már!? Még mielőtt ideérnek, máris le kell lőnöm párat, hogy a többi teljesítse a parancsot!? - nyomva meg a "parancs" szót talán kissé gúnyosan.
A fiatalok sorban leugráltak az autóról. Anicét előtt egy vékony, kis szerencsétlen gyerek ugrott le, a sárban megcsúszott a lába, és fél térdre esett, beletenyerelt a híg mocsokba. Az eső most is szemerkélt, sártenger vette körül őket. A fiatal katona belerúgott a szerencsétlenbe, aki nem is tudta egyensúlyát megőrizni, úgy feküdt fél oldalával el a tócsában. A már lent lévők nem is mertek ránézni, úgy tettek, mint aki észre sem veszi, mi történt. Anicétnek viszont nagyon piszkálta az igazságérzetét, pedig elhatározta, nem fog megszólalni, de egyszerűen kicsúszott a száján:
- Miért kell még nyomorultabbá tenni a helyzetet? - szűrte fogai közt.
A katona fülkagylója köré formálta tenyerét, mint aki nagyot hall.
- Jól hallom? A felettesnek mert szólni?
- Jól hallja! Nem állatok vagyunk, katonák leszünk, a haza szolgálatában, bármilyen kis közlegények is, ön és családja érdekében is vásárra visszük a bőrünket, nem pedig ilyen kényelmes beosztásban rugdaljuk fel az újoncokat!
Mire Anicét ocsúdott volna, már ő is a sárban feküdt a fiú mellett, aki meg sem mert mozdulni, tűrte alázott helyzetét. Mire hősünk felnézhetett volna, hogy esetleg valamivel visszavágjon a katonának - nem érte fel ésszel még mindig, hogy itt mindent rá kell hagyni a felettesekre -, hideg fegyvercsövet érzett a tarkóján.
- Most beszélj, okostojás! - szólt fölüle a gúnyos hang.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése