A Huszonegy

21.

Különböző hipermodern folyosókon, lifttel mentek, míg megérkeztek egy nagyobb csarnokba, melyről Anicét úgy érezte, valahol már a Föld gyomrában lehet. De előfordulhat, hogy mindez csak érzéki csalódás volt, ki tudja, no meg hirtelen nem is ezzel volt elfoglalva. A csarnokban tán több ezer fiú lehetett. Nem tudta megbecsülni, meg azt sem, mekkora területeken lehettek, hogy ennyien összegyűltek? Hiszen mióta itt van alig találkozott valakivel. De túl sok idő nem is volt ezzel foglalkozni. A nagy létszám ellenére a csönd is nagy volt. Ekkor pillantotta meg a nagy csarnok végében azt a szószék szerűséget, melyen egy férfi állt. Elég messze volt, de mellette magasan, hogy mindenki láthassa egy kijelzőt is helyeztek el. Maga sem hitte, hogy ilyen helyre kerül, kicsit megilletődött a gondolatra, mi fog következni. Nem; nem félelem ült az ereiben, hozzá volt ő már edződve sok mindenhez, és bizony, a halálra is felkészült. Hiszen, egyikük sem szórakozni jött ide; háborúba indultak, és azt már a jelentkezéskor érezte, hogy soha többé nem tér vissza onnan élve. Ami még szemet szúrt neki, hogy nőt eddig nem látott itt. Persze, a háború nem nőknek való, de eddig ebbe bele sem gondolt. Furcsa. Valaki ekkor ütögette meg a vállát, és mikor hátranézett, látta, hogy Márk volt az. Nem mert megszólalni, csak fekete szemeivel intett kicsit fölfelé, és Anicétben ekkor tudatosult, hogy körben galéria is van a csarnokban, csak ezt eddig figyelembe sem vette, más kötötte le. Arra nézett, amerre Márk intett némán a szemével, és egy kisebb csoport lányt pillantott meg, már értette a fiú vigyorát. Éppen azon kezdett el gondolkozni, hogy Márk gondolatolvasó-e, mikor az emelvényen álló férfi hangja vonta magára ismét figyelmüket:
- Üdvözlök mindenkit! Önökből hamarosan kiskatona lesz, mindenki el fogja foglalni helyét. Senkinek sem ígérem, hogy kellemes időt fog itt eltölteni, hiszen nem azért vagyunk itt. Most az elején még talán ezt nem érzik, de majd meglátják. Először is hadd mutatkozzak be! Ábrahám Gergely, vezérezredes vagyok. Addig lesz jó maguknak, míg nem látjuk egymást újra. Az elkövetkezendőkben lesz néhány próba, feladat, melyet teljesítenek majd, és meglátjuk, kinek mi lesz a sorsa. Most pedig......
Nem tudta folytatni, befejezni a beszédét, mert hirtelen besötétedett a terem, és hatalmas robbanás rázta meg a csendet. Anicét ereiben meghűlt a vér, egy emberként kiáltott fel a jelen lévő sok-sok személy, a füstben köhögtek, prüszköltek, sokan a földre kerültek, volt, aki pánikba esett, és ki akart rohanni, de természetesen a sok másik fiútól nem tudott, nyomakodás, egymás tiprása, küzdelem az életért, pár percen belül kitört a tömeghisztéria.
Aztán hirtelen világos lett, kigyúltak a fények. Anicét meglátta Ábrahámot az emelvényen, ugyanúgy állt ott, mint a történtek előtt. A sok tolongó fiú nagy része megtorpant a fénytől.
- No, látják? Van még mit tanulniuk, hiszen pár perc alatt teljesen felbolydult mindenki! Egy katonának semmilyen váratlan körülménytől nem szabad pánikba esnie, higgadtnak kell maradniuk, bármi is történjék! Gondolkodjanak el ezen, mielőtt kezdődnének a próbák! Azért vannak itt, hogy kiképezzük erre önöket, de kíváncsi voltam a reakcióra, és mit mondjak, nem csalódtam, ilyesmire is számítottam! Most pedig ismét csatlakozzanak a szakaszvezetőikhez, akik elkísérik önöket a termekbe, ahol a tesztek fognak folyni. Én mindenkinek sok sikert kívánok, és azt mondom, legyenek bátrak katonák!
Anicét ismét hátrafordult. Újdonsült barátait látta maga mögött kissé zilált külsővel, azért mi tagadás, meg voltak illetődve ők is az elmúlt eseményektől.
- Hát, öregem, ez nem volt semmi - mondta Márk.
- Nem. De majd lesz valahogy, olyan még nem volt, hogy nem! - válaszolta Anicét, majd hozzátette nagy bölcsességét:
- Elvégre, mi a legrosszabb, ami velünk történhet?
Márk nézett, Anicét pedig meg sem várva a választ, folytatta:
- Legfeljebb meghalunk. Annál rosszabb úgysem történhet velünk, nem?
Márk elmosolyodott:
- Te ide való vagy, apafej. De igazad van, meghalunk a hazáért!