A Tizenkilenc

19.

Hátrafordulva konstatálta, hogy Edgárhoz tartozik a szerény hang. Nem is gondolta, hogy valaha találkoznak még, hiszen mióta itt van, ebben a modern épületben rájött, hogy bizony nagyon sok fiú van itt.
- Nocsak..... - ennyit tudott hirtelen mondani.
- Legalább van egy ismerős arc, az is valami, nem...... - Edgár örökre ez a szerény "gyerek" marad úgy tűnik.
- Persze, nem rosszat akartam mondani, csak meglepődtem. Annyi minden történik itt az emberrel...... - próbálta kimagyarázni a dolgot, és nem is hazudott, hiszen megörült Edgárnak, mert igaz, hogy túl csendes és gyenge, de a szíve a helyén van.
- Gondolom, ez a Csongor itt a vezéregyéniség, aki azt szeretné, hogy mindenki meghajoljon előtte, igaz? - váltott inkább témát Anicét.
- Igen..... Afféle hm.. Bandavezérnek gondolja magát.
- Hát, én aztán nem fogom alávetni magam a hülyeségeinek, ő ugyanolyan közlegény, mint mi, illetve most még az sem.
- Azért vigyázz vele, Anicét. Sok mindenre képes, az álnokság az ő asztala, és akit ennyire nem szívlel, mint téged, annak képes a becsületét is aláásni, hogy akkor hátha kiteszik innen.
- Engem nem érdekel. Én nem fogadok szót neki, felőlem meg s verhet, vagy agyon is verhet.
- De hogy mondhatsz ilyet..:
- A legrosszabb, ami velem történhet az, hogy meghalok. Az ellátmányt a húgom megkapta, és azt már nem veszik el tőle, mindegy élek-e vagy sem.
- Hát igen, mi csak ezért jöttünk el..... De lehet nem is adtak semmit a családoknak.
- Ne légy ennyire pesszimista. Igaz, hogy ezt mi már valószínűleg sosem tudjuk meg, de azért az ottohn maradottak körében eléggé elásta volna magát a hadsereg, meg a kormány is, ha ezt megteszik.
- Legyen igazad, öregem.
- Úgy néz ki, a csököttek összetartanak! - harsogott mögöttük a már ismert hang. Anicét megpördült a saját tengelye körül, és megpillantotta Rácz Csongort.
- Mi a fene bajod van már megint?
- Az, hogy levegőt veszel, baromkám.
- Még szerencse. Bár számodra egy kis Zyklon B-t jobban el tudnék képzelni.
Abban a percben már feküdtek is, ez a Csongor talán jártas lehet a cselgáncsban, mert egyből földre kényszerítette Anicétet, aki szét sem igazán látott. Pár másodperce volt, hogy végiggondolja mit kéne tenni a túlerővel szemben, pedig ő sem volt gyenge. Amikor is Csongor felüvöltött, és lefordult a földre. Tagbaszakadt bronzos bőrű fiút pillantott meg a hitelen megüresedett térben, aki kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse.
- Ez a Csongor azt hiszi, bármit megtehet. Balogh Márk - mutatkozott be.
- Acél Anicét, és nagyon köszönöm segítséged.
- Edgár volt, aki felhívta rád figyelmem. Tudod, itt nemcsak ezek a Csongorék vannak, mi is összetartunk. Aztán sajnos nem tudjuk, ki hova fog majd kerülni, de addig is segítsünk, ha tudunk, az ilyen söpredékek ellen - alighogy kimondta ezeket a szavakat, Csongor már talpon volt, és kezdetét vette a két erős fiú verekedése. Ütötték egymást ahol csak lehetett, Csongornak eleredt az orra vére, Márknak az ajka repedt fel. De nem jutottak dűlőre, bár nem is tudtak, mert ezt a botrányt már Répássy is észrevette.
- Mi folyik ott már megint!? Mi ez, óvoda? Mik maguk, bikák? Azt fogják elérni, hogy le lesznek írva, és talán van sejtésük, mi történik azokkal az egyénekkel, mert haza nem mennek, az is biztos. Nagyon ajánlom, most már húzzák meg magukat, mert ilyen emberre nincs szükség, hiszen egy csapatban vagyunk, tartsunk össze! Az agressziójukat majd a csatamezőn fitogtassák, oda való!
- Igenis! - mondták kórusban a fiúk, miközben azért gyilkos pillantással méregették egymást.
Mikor Répássy már nem nézett feléjük, Csongor kiköpött a földre, és otthagyta őket.