Anicét arra eszmélt, hogy arcához túl közel lát egy csizmatalpat. Nem volt ideje sokáig bámészkodni, mert egy újabb, jól irányzott rúgás érte az arcát. Visszacsapódott a priccsre, hanyatt, és érezte a meleg patakokat az arcán: szeméből indult az egyik, bal fülét előbb érte el a forró könny, mint a jobbat; fülkagylóiba apró tavakként gyűltek a sós könnyek, melyek még álma hatására törtek elő, és a hirtelen ébredés nem tartotta őket bent. Orrából pedig vörös vércsík indult szája szöglete felé.
- Na mi az, kis köcsög!? Talán nem hallod, hogy ébresztő van? Nem aludni jöttél ide, hanem komoly munkát végezni! Ezt otthon is megtehetted volna a rothadó ágyad mélyén, penészes párnáid közt! - szűrte fogai közt a szavakat az utálatos Herbert, aki már egész közelről nézett arcába úgy intézve e szavakat, hogy lehetőleg ne legyenek rá tanúk. Bár nem volt elég figyelmes, mert Edgárnak jó füle volt, és agyában eltárolta ezeket a szavakat, csak éppen nem mert közbeszólni, vagy tenni valamit...... Viszont látni látták hátrébbról, de nem mertek bámulni.
- Lehet, te meg a pöcegödör aljáról jöttél, mi? És most felkapaszkodtál, hogy jól szórakozz a szerencsétleneken! - mordult rá Anicét. Megfogadta ugyan, hogy ezután meghúzza magát, és igyekszik beolvadni a szürke többségbe, de sajnos ez a ficsúr már a legelején kipécézte magának, és egyszerűen nem hagyta a büszkesége, hogy ehhez tartsa magát.
Nem igazán számított arra a "válaszra", amit kapott. Szemét is elfutotta a vér, fejében egy robbanás adta tudtára, hogy eltörött az orrnyerge. Visszahanyatlott ismét az ágyra, és nem látta, mitől esett össze Herbert. Mert ő már valami meleg vidéken járt, sok csillag között, a külvilág ezekben a percekben megszűnt számára.
Herbert fejét egy terméskő kapta el hátulról. Amint összeesett, a kő "tulajdonosa" riadt tekintettel bámult a földön fekvőre, saját kezeire és a kőre, majd maga mögött meghallotta, hogy valaki tapsol, majd egyre többen csatlakoztak hozzá. Edgár hátrafordult, és egyre több fiatal fiút pillantott meg maga mögött. Az egyik srác odasétált hozzá, vállon veregette.
- Jól csináltad, apafej. De tudnod kell, hogy elég nagy szarban vagy a társaddal együtt - pillantott a vértócsában fekvő Anicét felé. Nem is kellett már tovább várni, mert a bejáratnál megjelent a már ismert hadnagy úr és egy katona.
- Mi folyik itt? - kérdezte röviden.
A fiúk csoportja szétnyílt, ily módon utat engedve a hadnagy úrnak.
A két "áldozat" eszméletlenül feküdt előbbi helyén. Herbertnek nem vérzett semmije, csak a kő betalált; szinte hihetetlen, hogy az a vézna gyenge fiú így eltalálta.
- Akkor most meséljenek. Mi történt itt? - a hadnagy szeme szikrákat szórt, majd a hátrébb álló katonának kiáltott oda:
- Maga pedig tüstént szaladjon a gyengélkedőbe segítséget hívni! - majd ismét a fiúk felé fordult. Előbb nem mert megszólalni senki, Edgár leszegett fejjel állt ott, majd előrelépett, és megszólalt:
- Én ütöttem le Herbertet.
- És vele mi történt? - intett fejével a hadnagy Anicét felé.
A fiúk összenéztek, halk sutyorgás hangzott fel.
- Csendet! - bődült el a hadnagy. - Egy beszéljen egyszerre de úgy, hogy halljam, mit mond!
Csend kerekedett, a hadnagy úr tekintélyt sugárzott, nem mert senki megmoccanni sem.
- Ön? - nézett Edgárra.
- Herbert megrugdosta...... - nagyon bizonytalan volt a hangja. Úgy gondolta, úgysem őmelléjük fog állni a hadnagy és az igazság, hiszen ki hallott már olyat, hogy hasonló helyzetekben az történne..?
A hadnagy körbenézett a fiúkon, akik közül néhányan a hátul állók közül el is pucoltak, mentve irhájukat.
Egy magas, sápadt, fekete hajú fiú lépett előre.
- Hadnagy úr.. - hangja igen halk volt, nyugalmat sugallt. A csendet tapintani lehetett volna, mely követte szavait.
- Folytassa, hallgatom.
- Az a fiú nem tett semmit. Nagyon fáradt lehetett, mélyen aludt, és nem hallotta Herbert ébresztőjét.
- Igaz ez? - emelte fel hangját a hadnagy.
- Így volt - felelték a fiúk kórusban.
- Tudják, hogy maguk már katonák, bár esküt még nem tettek, és hadbíróság elé állíthatók hazugság esetén!
A magas fiú kisimította homlokából a haját:
- Minden úgy volt, ahogyan mondjuk, hadnagy úr! Herbert nem méltó a rangjára!
Csodálkozó szemek fordultak felé, de mielőtt a hadnagy úr válaszolhatott volna befutottak az elsősegélyesek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése