Nem győzött csodálkozni, hova is került. A lift némán röpítette, úgy érezte elég sok szint lehet itt. De nem volt ez az út sem végtelen, elmélkedéséből alig érezhető zökkenés riasztotta fel. Orra előtt nyíltak az ajtók, és egy szigorú tekintetű, 40 éves forma férfi várta.
- Acél Anicét? - tette fel kérdését.
- Az volnék - felelte egyszerűen a fiú.
- Hordás őrnagy vagyok. Én fogom az újoncok kiválasztását levezényelni, majd a legügyesebbek raját vezetni.
- Értem - Anicét nem igazán tudta mit is mondhatna még erre.
- Kövessen, bemutatom a kiképzőtisztjét.
- Rendben.
Itt is eléggé futurisztikus volt a környezet. Anicét közben nézelődött, miközben hosszú léptekkel követte az őrnagyot. Fotocellás ajtókon keresztül mentek, volt, amely kártya segítségével működött, volt, ami kóddal, majd végül egy ezüstszínű acél ajtó előtt álltak meg, ami mellett jobb oldalon egy fekete kijelző helyezkedett el. Hordás ráillesztette a tenyerét, halk sípszó követte ezt, valószínűleg felismerte a computer a személyét. Levette tenyerét, melynek lenyomata zöld fénnyel világított a kijelzőn.
- Üdvözlöm Hordás őrnagy - hangzott fel a gépies hang.
- Üdv, Hudson.
- Köszönöm őrnagy, beléphet. Felkérem, hogy társa azonosítsa magát!
- Hudson, ő újonc.
- Helyezze tenyerét a scannerre! - szólította fel Anicétet Hudson, aki mint rájött, a robot volt..
Finoman érintette tenyerével a kijelző, azaz scanner hűvös, síkos üvegfelületét. Lélegzetvisszafojtva várta a gép reakcióját, félt, hogy valamit nem megfelelően csinál. Sajnos, a magafajta srácokban örökké megmarad a megfelelési kényszer főleg, ha számukra egészen ismeretlen, újszerű környezetbe kerülnek, ahol pontosan nem is tudják, miként kell viselkedni.
- Rendben, tenyértérkép rögzítve, beléphet, újonc! Egyúttal köszöntöm a Moonblast bázison!
- Köszönöm.. - válaszolta bizonytalanul Anicét, majd kinyílt előttük az ajtó.
- Majd megtanulja, hogy itt határozottan kell viselkedni, újonc!
- Igenis, őrnagy! - vágta rá a fiú.
- No, alakul - veregette meg vállát Hordás.
Közben Anicét figyelte a környezetet, bár az ember ilyenkor próbálkozik úgy nézelődni, hogy a másik ne vegye észre.
A folyosó ahhoz volt hasonló, amit a sci-fi filmekből már jól ismerünk. Fémes felületek, görbületek, csőszerű folyosó. Oldalt ajtók, melyeket kerek "ajtófélfa" ölelt körbe, minden fémből készült, minden gombnyomásra, vezérlésre működő. Sehol egy kilincs, semmi hagyományos. A fiú csak nézett, hiszen ő a világ legszegényebbik feléből származott, és nagyon idegen volt számára itt minden. Az őrnagy persze szeme sarkából figyelte a reakciókat, hiszen már ebből is le lehet szűrni valamit. Minden újoncról készülnek jellemzések, ki kell értékelni, ki mire képes, hol lehet nagyobb hasznát venni, kit lehet kiküldeni nyílt terepre, ahol megállja helyét a haza védelmében. Semmi hiba nem csúszhat a számításba, nem maradhat rés a pajzson, a háborút meg kell nyerni, hogy a világ urai lehessenek. És ehhez ezek az ambiciózus fiatalok kellenek, kiket itt gyűjtenek össze..
- Megérkeztünk fiam, bemutatom a kiképzőtisztjének, és a mai nap folyamán már honvéd lehet önből - meg sem várva a fiú reakcióját gombokat nyomkodott, és az ajtó felgördült előttük. A fiú szemei előtt megjelenő helyiségben volt vagy ötven fiatal.
- Egyelőre itt hagyom, több ilyen csapatból fog történni a válogatás, sok szerencsét, fiam! - ezennel az őrnagy otthagyta az ismeretlenek között, és elég elveszettnek érezte magát, pedig egyébként talpraesett fiú volt ő, de ebben az új világban új emberek között bizony meg kellett találnia még önmagát is..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése